„Minden mozgalomra jellemző, hogy sokféle nézőpont jelenik meg benne a mérsékelttől a szélsőségesig. Sajnos az amerikaiak jobb- és baloldalon egyaránt tévesen ítélik meg és erősen túlbecsülik a másik oldalon a radikálisok arányát” – olvassuk az Atlantic magazinban Victoria Parker szociálpszichológus esszéjét.
Mint arról a Metazin többször is beszámolt, az amerikai társadalom megosztottsága krónikussá kezd válni. A politikai szekértáborok egyre inkább gyűlölik egymást, egyre jobban elkülönülnek, és mindkét táboron belül egyre radikálisabb nézeteket vallanak. A „mega-identitások” korában minden kérdés létfontosságúvá válik. Sokak szerint a bizalmatlanság olyan erős, hogy az már a demokráciát veszélyezteti. Jobb- és baloldalon is egyre többen tartanak polgárháborútól, sőt, már nyugalmazott tábornokok is ezzel riogatnak. Szociálpszichológusok azzal biztatnak, hogy a világnézeti gyűlölködés nem csap át egykönnyen tettekbe, de ez nem nyugtatja meg azokat, akik attól tartanak, hogy a tekintélyüket vesztett intézmények már nem lennének képesek ellenállni egy súlyosabb gazdasági válságnak, és az egyenlőtlenség miatt könnyen elszabadulhatnak az indulatok.
Parker és kollégáinak kutatása arra enged következtetni, hogy a megosztottság hátterében a politikai szekértáborok egymásról kialakított téves képe áll. A különböző világnézetűek sokkal kevésbé szélsőségesek, mint politikai ellenfeleik gondolják, és főleg, mint az adott szekértábor élén álló elitek állítják. A konzervatív válaszadók 61 százalékra becsülték az olyan liberálisok arányát, akik támogatnák, hogy a rendőrségtől vonják meg a pénzügyi támogatást, mivel a rendőrök rasszisták. A valóság ezzel szemben az, hogy a liberálisoknak mindössze 28 százaléka ért ezzel egyet. Hasonló a helyzet az eltörléskultúrával: a konzervatívok úgy hiszik, hogy ezzel szinte minden liberális egyetért, holott csak elenyésző kisebbségük híve az eltörléskultúrának. De a baloldalon is hasonló téveszmék uralkodnak a jobboldaliakról. A liberálisok szerint a konzervatívok többsége ellenséges a bevándorlókkal szemben, pedig valójában alig 20 százalék vélekedik így. A liberálisok a konzervatív többségről gondolják továbbá, hogy mindig helyesli, ha a rendőrség erőszakot alkalmaz a feketék ellen, holott csak kevesebb, mint harmaduk gondolja valamilyen mértékben, hogy így van.
A másképp gondolkozókról kialakult torz kép oka Parker szerint részben a hallgatásspirál: a mérsékeltek inkább hallgatnak, semhogy vitába szálljanak a táborukon belül hangadónak számító szélsőséges kisebbséggel. A téveszmék kialakulásában nagy szerepe van a közösségi médiának és az egyre inkább hozzá hasonlóvá váló mértékadó médiának is. A durva és radikális megszólalások mindig nagyobb érdeklődésre tartanak számot, mint a mérsékeltek. Ráadásul az ellenfél radikális hangjainak előtérbe helyezése kitűnő eszköz az ellenségkép erősítésére és a politikai agitációra.
Parker és kollégái nem gondolják, hogy minden nézetkülönbség megszüntethető. Csak annyit állítanak, hogy ha az ellenfelet patás ördögnek hisszük, akkor biztosan nem alakul ki érdemi vita. Hiszen ahhoz legalább tisztában kellene lennünk vele, hogy pontosan mit gondol a másik.
Erre már csak azért is szükség lenne, mert kutatások tömkelege mutatja ki, hogy a politikában mindkét oldalon egyre többen tartják elfogadhatónak az erőszakot. Ami azért aggasztó, mert egy adott csoport tagjai igazodnak a kollektív normákhoz: ha úgy gondolják, hogy társaik hajlandóak erőszakot alkalmazni az ellenféllel szemben, akkor ők is könnyebben vetemednek ilyesmire.