„Ha elhisszük, hogy a történelem előre halad, és egyre terjed a felvilágosodás, akkor könnyebb a múlt bűneit a felvilágosulatlanság rovására írni. Ha hiszünk a történelmi haladásban, akkor nem tartjuk elengedhetetlennek, hogy szigorúan ítéljük meg a múlt bűneit, elvégre a szép és fényes jövő majd úgyis ítéletet mond. De ha nem gondoljuk, hogy a történelem valahova tart, akkor nemcsak a jövőbe vetett hitünk vész el, hanem a múlttal szembeni elnéző ítélkezés lehetősége is” – olvassuk a Nationben David A. Bell történész esszéjét kollégájának, Joan Wallach Scott szociológusnak A történelem ítélőszéke című könyve kapcsán.

A modern történetírást a fejlődés narratívája határozta meg. Kevés kivételtől eltekintve a nagy történetmondók azt feltételezték, hogy az emberiség egyre felvilágosultabbá válik, ami a technika fejlődésével növekvő jóléthez és békéhez vezet. Hagyományosan ez a megközelítés jellemezte a liberális „meliorista” megközelítéseket és a marxista történelemfelfogást is.

A nagy katasztrófák és háborúk idején persze sokan megkérdőjelezték a történelmi haladásnak és a világ fokozatos jobbulásának tételét. A hatvanas évek óta azonban nem történt súlyos kataklizma, ám a történelmi haladással kapcsolatos optimizmus mégis mintha érvényét veszítette volna, jegyzi meg Bell. Klasszikus baloldali gondolkodók úgy látják, katasztrofális a klímaváltozás, „újjáéled az autoriter és rasszista populizmus”, egyre növekszik „a kapitalizmus által generált” egyenlőtlenség, és sehogyan sem akar véget érni a világjárvány, következésképp valóban nehéz azt gondolni, hogy a történelemnek van értelme, és főleg valamilyen reménykeltő iránya. Bell ezzel magyarázza, hogy a baloldalon manapság divatos múltértelmezések rendkívül komorak és átpolitizáltak.

Úgy látja, hogy Wallach Scott monográfiája is ebben a pesszimista szellemben fogant. Végigtekint a nürnbergi pereken, a dél-afrikai igazságtételi és megbékélési folyamaton, illetve az Amerikában most zajló vitán, amely arról szól, hogy rabszolgatartás miatt jár-e, és ha igen, miféle jóvátétel, s mindennek kapcsán igyekszik bemutatni, hogy a múlttal való szembenézés és jóvátétel gyakran nem az egyenlőséget erősítette, hanem inkább elmélyítette az igazságtalanságot. A jóvátétel ugyanis mindig csak részleges lehet, miközben a gyakran csak szimbolikus kompenzáció számos méltánytalanságot is legitimál. A nürnbergi pereket például azért bírálja Wallach Scott, mert a náci bűnösöket csak általános emberiség elleni bűnökért ítélték el, és nem büntették külön saját népük elnyomásáért. Wallach Scott szerint a bíróság ezzel hallgatólagosan elismerte, hogy saját népét elnyomhatja az államok vezetése. A dél-afrikai jóvátételt pedig azért bírálja, mert a megbocsátás előtérbe helyezésével szerinte a fehérek hatalmának átmentését szolgálta.

Bell ezt foucauld-iánus, pesszimista értelmezésnek látja, és azt írja róla, hogy a mindenhol az elnyomás rejtett formáit, illetve azok átmentését orrontó történelemszemlélet a múlt tendenciózus olvasatát adja. Azt sugallja ugyanis, hogy minden javulás csak látszat, és a kizsákmányolás ma is pont olyan szörnyű, mint korábban volt. Márpedig ezzel a jelen világgal és intézményeivel szembeni gyűlöletet szítja. Bell szerint nyilvánvalóan abszurd azt sugallani például, hogy az amerikai feketék helyzete manapság nem jobb, mint akár csak az intézményesített szegregáció idején volt. A történelmi haladás lehetőségének kategorikus tagadása lehetetlenné teszi, hogy tanuljunk a történelemből vagy inspirációt merítsünk belőle – teszi hozzá. Hacsak nem azt tekintjük a történelem tanulságának, hogy a világot csupán akkor tudjuk megváltoztatni, ha az igazságtalanság felszámolása érdekében reformok helyett végképp eltöröljük a múltat, és teljesen új világot próbálunk építeni. Márpedig, akármilyen furcsán hangzik is, Wallach Scott és sok más pesszimista történelemszemléletű gondolkodó pontosan ezt javasolja. Más kérdés, hogy ahhoz lenne igazán szükség felhőtlen optimizmusra, hogy valaki a múlttól megszabadított, teljesen új világban legyen képes hinni.