„Az elit mint túszejtő rendszerszintű, társadalmi jelenség, nem pusztán egyének avagy osztályok jellemző viselkedési módja. Jellemzően akkor üti fel a fejét, ha gyengülnek az eliteket korlátozó intézmények” – olvassuk a Chronicle of Higher Education magazin interjúját Olúfẹ́mi O. Táíwò filozófussal, a Megszálló elit, avagy hogyan állt az elit az identitáspolitika élére című könyv szerzőjével.

Monográfiájában Táíwò azt mutatja be, hogyan torzítja el a kisebbségi elit hatalma a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatását célzó törekvéseket. Az állam foglyul ejtésének a politológiából ismert fogalmát használja az olyan elitek leírására, amelyek hatalmukba kerítik és magánérdekeik szolgálatába állítják a kisebbségi mozgalmakat.

Táíwò identitáspolitikáról beszél, érveléséből azonban kiderül, hogy ő nem a ma elfogadott értelemben használja a szót. Nem a szimbolikus politika és a kulturális kérdések érdeklik, hanem az olyan etnikai és egyéb kisebbségek szociális és gazdasági helyzete, amelyek körében magas a szegények aránya. Táíwò a saját bőrén tapasztalta a kisebbségek tagjai iránti érzékenység megnyilvánulásait. A jómódú, diplomás nigériai bevándorlók gyermekeként Amerikában született férfira sokszor a hátrányos helyzetű fekete kisebbség tagjaként tekintettek. Számtalan alkalommal került olyan helyzetbe, amikor véleményének a bőrszíne miatt tulajdonítottak jelentőséget. Manapság, különösen az egyetemeken, a kisebbségekkel kapcsolatos társadalmi kérdésekben az érintett kisebbségek szava és véleménye számít meghatározónak, és a divatos felfogás szerint azok értik meg jobban a kisebbségek problémáit, akik a saját bőrükön tapasztalták meg gondjaikat – aki pedig nem, az jogosulatlan bitorlónak számít. Az elmélettel Táíwònak nincs is problémája, és egyetért az identitáspolitika céljaival is, ha azt értjük identitáspolitikán, hogy a hátrányos helyzetű kisebbségek felzárkóztatása a cél. Annál visszásabbnak érzi viszont, hogy őt, a középosztálybeli diplomást a szegény feketék problémáinak hiteles ismerőjének tekintsék – pusztán bőrszíne alapján.

Táíwò szerint a jelenség arra világít rá, hogy a kisebbségi elit visszaél a hátrányos helyzetűek megsegítését célzó jószándékkal. Az etnikai és egyéb kisebbségi státusz az egyetemeken és a haladó baloldali woke elveket követő vállalatoknál egyre inkább előnynek számít. Ezzel a hátrányos helyzetű kisebbség tagjaként elismert, többnyire diplomás és jómódú egyén nyilván jól jár, viszont a valóban hátrányos helyzetűek nem. Sőt – mutat rá Táíwò –, a többségi elit is jól jár, hiszen úgy érezheti, hogy tett valamit a jó ügy, a kisebbség felzárkóztatása érdekében. Táíwò szerint erről szó sincs, hiszen a szegényebb feketék helyzete attól nem lesz jobb, ha néhány jó családból származó fiatal a bőrszíne alapján jut ösztöndíjhoz avagy jól fizető álláshoz. Azt feltételezni, hogy az ő helyzetük jobbá válása előbb-utóbb majd „lecsöpög” a szegényebbekhez, a gazdagokat támogató neoliberális politika alkalmazása a szociálpolitika terén, véli Táíwò. Arról nem is beszélve, hogy aki a szociális státuszt a származással és a bőrszínnel helyettesíti, az a faji kategorizálás rasszista logikáját követi.

Könyvében Táíwò megoldási javaslattal is előrukkol. A szakszervezetek és egyéb alulról építkező érdekvédelmi szervezetek megerősítését szorgalmazza, mert csak így érhető el, hogy az identitáspolitika gyümölcseit a valóban rászorulók élvezhessék. A javaslat vonzerejét jelentősen csökkenti, hogy – mint Táíwò könyvében maga is rámutat – az elitek minden intézményben igyekeznek átvenni a hatalmat, így pedig kérdéses, hogy miért pont a szakszervezetek lennének képesek megakadályozni az elit dominanciáját és kisajátító törekvéseit.