„Az erényfitogtatás igencsak idegesítő. De legalább annyira hatékony” – olvassuk az Aeon magazinban Tadeg Quillien pszichológus esszéjét.
Az erényfitogtatás kifejezést általában pejoratív értelemben használjuk. Leginkább azokat a cselekvéseket jelöljük vele, amelyek az erényesség és erkölcsösség látszatát keltik, ám érdemben nem mozdítanak elő semmilyen jó ügyet. Előszeretettel alkalmazzák olyan esetekre, amikor valaki anélkül áll ki valamilyen jónak számító ügy mellett, hogy áldozatot hozna vagy akár erőfeszítést tenne, vagy erkölcsi felháborodását juttatja kifejezésre a közösségi oldalakon, de erényfitogtatásnak számít a nagyvállalatok társadalmi és környezetvédelmi kiállása is. Akadnak, akik az áldozatiság és a bűnvallás-kultúra divatját is erre vezetik vissza. Scott B. Nelson a Law and Liberty hasábjain álszent, narcisztikus jóemberkedésként, „altruizmus-szelfizésként” határozza meg az erényfitogtatást, és a valódi, ám csendes erényességgel állítja szembe. Mások még ennél is messzebbre mennek, és egyenesen kegyetlenségnek nevezik, mondván, hogy az erkölcsösködés révén felsőbbrendűségünket igyekszünk megerősíteni azáltal, hogy mások rosszabbnak érzik magukat.
Quillien szerint ennél azért bonyolultabb a dolog. Elismeri, hogy a jó ügy melletti szimbolikus kiállás kevés közvetlen haszonnal jár a szenvedés csökkentésében. Ám sokszor, például a távoli katasztrófák esetében mást nem is nagyon tudunk tenni, mint hogy kifejezzük együttérzésünket. Ez, csakúgy, mint az erkölcsi felháborodás kifejezése, emberi természetünk része.
Ráadásul evolúciós szempontból a közvetlen hasznot nem hajtó szimbolikus cselekvéseknek is nagy jelentőségük van, folytatja Quillien. Hasonlóan a valláshoz, a közös erkölcsi normák rituális elismerése és a segítőkészség demonstratív kifejezése egyúttal a bizalmat is erősíti, és megkönnyíti a társadalmi együttélést. Quillien kutatásokat idéz, amelyekből kiderül, hogy könnyebben tudunk közös célok érdekében együttműködni, ha egymást erényesnek gondoljuk, márpedig a normák nyilvános elismerésével ezt fejezzük ki. Vagyis amikor akár csak szimbolikusan elkötelezzük magukat a jó ügy és a közösség mellett, másokat is erre sarkallunk. Az álszenteskedést, a pozőrséget azért tartjuk felháborítónak, mert visszaél a közösség bizalmával.
Esszéje végén Quillien kitér rá, hogy az erkölcsösködést túlzásba is lehet vinni. Ha mindenki erkölcsösnek igyekszik látszani, akkor csak úgy tudjuk mások bizalmát elnyerni, és ezen a réven a közösségen belüli státuszukat erősíteni, ha mindenki másra rálicitálunk. Quillen szerint ez ahhoz vezet, hogy hovatovább minden kérdés erkölcsi jelentőséget kap, és egyre egzotikusabb, mások számára érthetetlen normákat kezdünk követni. Ez pedig már aligha erősíti az összetartozást és a bizalmat.