„Az elnökválasztáson mindig van győztes, de mivel ma már nem a jobboldal és a baloldal áll szemben egymással, hanem három nagy tömb vetélkedik, a győztes csak a választók kisebbségét képviseli. Ez nem tesz jót a politikai stabilitásnak” – írja a Le Monde Diplomatique hasábjain három politológus, Jean-Yves Dormagen, Stéphane Fournier és Guillaume Tricard.
Hát még az mennyire nem tesz jót a stabilitásnak, hogy ezúttal senkinek sincs abszolút többsége a Nemzetgyűlésben. Pedig a többségi rendszert pont azért vezették be 1958-ban, hogy ez ne történjen meg. Az elemzők javarészt ezúttal is azt várták, hogy Macron elnök centrista koalíciója többséget szerez, mert a jobboldal és a baloldal kieső jelöltjei majd a centrista jelöltre szavaznak a második fordulóban. Igen ám, de egyrészt a volt gaulle-ista párt, a Köztársaságiak helyi beágyazottsága még elegendő volt arra, hogy 61 mandátumot szerezzen, másrészt a jobboldal és a baloldal szavazói jelöltjük kiesése után sem választották tömegesen a centrista jelöltet.
Mint már a Metazinban is szó volt róla, lassan de biztosan csökken a választási részvétel. A júniusi második fordulóban már a választásra jogosultak fele sem szavazott. Egyedül a hatvan éven felüliek korosztályában voltak valamivel többen a szavazók, mint a távolmaradók. A 25 éven aluliaknak pedig csak negyede vett részt a választáson. A munkások kétharmada nem ment el szavazni, és ezzel szoros összefüggésben az átlagnál is magasabb volt a tartózkodók aránya a baloldal és a jobboldal szimpatizánsainak körében. Ebből már laikus is választásszociológiai következtetéseket vonhat le.
A Le Monde Diplomatique szerzői ennél bonyolultabb módszerrel jutottak arra a következtetésre, hogy az elnök centrista koalíciója az elitet képviseli, a jobboldal és a baloldal pedig inkább a köznépet. Azt vizsgálták, milyen értékek játszanak jelentős szerepet a franciák különféle csoportjainak identitásában, és úgy találták, hogy a választók ezeknek megfelelően csoportosulnak a választási koalíciók mögé. A társadalmat megosztó értékeket három csoportba sorolták. A kulturális és identitás-értékek között említik a migrációt, az iszlám szerepét, az Európai Unióhoz való viszonyt és a környezetvédelmet. A második értékcsoport a „rendszerhez” való viszony. Az a kérdés, ki szeretne radikális változást, és ki védelmezi a status quót. Ezt a szerzők úgy is megfogalmazzák, hogy „a nép áll szemben az elittel”. A harmadik megosztó értékcsoport a gazdaságpolitikára vonatkozik: az állam újraelosztó szerepének hívei állnak szemben azokkal, akik a piac elsőbbségét hirdetik.
Macron elnök tábora az EU-pártiakat, a liberálisokat és a szociáldemokratákat egyesíti. Az utóbbi két tábor most először szavaz együtt, mert közös bennük, hogy a képzett, mérsékelt értelmiséget képviselik. Pedig mást-mást gondolnak az állam szerepéről. Ezt azonban felülírja, hogy egyaránt szemben állnak a jobb- és baloldali „populistákkal”.
A Jean-Luc Mélenchon vezette baloldali választási koalíció erősen elitellenes, akárcsak Marine Le Pen Nemzeti Tömörülése. Szavazóik nagy tömegeit a képzetlenebb, alacsonyabb jövedelmű osztályokból merítik. Élesen elválasztják azonban őket egymástól a kulturális identitás értékei. A baloldal tarolt például Párizs északi szomszédságában, a bevándorlók lakta Szajna-Saint-Denis megyében, Marine Le Pen pártja viszont élesen bevándorlóellenes. Ezzel a vidéki középosztály tömegeit is meg tudta nyerni, kivált, mióta Eric Zemmour személyében radikálisabb vetélytársa akadt.
Végeredményben az elit képviselője, Emmanuel Macron megnyerte az elnökválasztást, pedig az első fordulóban csak a szavazatok 25 százalékát szerezte meg. Koalíciója, ha abszolút többséget nem szerzett is, messze a legerősebb a Nemzetgyűlésben, az első fordulóban szerzett nem egészen 26% birtokában a mandátumok 38,6 százalékát nyerte el. Ez csak azért volt lehetséges, mert a választók döntésében az identitáskérdések többet számítanak az osztályhelyzetnél. Emiatt az összességükben a választók többségét képviselő elitellenes pártok nem képesek összefogni.