„Aki az erkölcsöt kihagyja a stratégiából, az nem realista, hanem cinikus” – írja Jean-Baptiste Jeangène Vilmer, a Science Po és a francia tiszti akadémia tanára a Le Monde-ban.
Mint a Metazinban is olvasható volt, a realistának nevezett felfogás azt vallja, hogy ha egyszer Oroszország létérdekeivel ellentétesnek ítéli a NATO további keleti bővítését, akkor a nyugati szövetségnek nem lett volna szabad Ukrajna tagságát szorgalmaznia. A realista iskola továbbá helyteleníti az Ukrajnának nyújtott újabb és újabb katonai segítséget, s ehelyett azt tartaná helyesnek, ha Oroszországnak valamilyen méltányos kiutat találnának a konfliktusból. Végül a realisták azt is javasolják, hogy ha ez megvan, akkor nyomban helyre kell állítani a korábban megszokott kapcsolatokat Oroszországgal.
Jeangène Vilmer megfogalmazása szerint a realista felfogás büszkén száműzi az elemzésből a morális kérdéseket. Ez az a magatartás – folytatja –, amelyet Raymond Aron francia filozófus „álrealizmusnak”, vagyis cinizmusnak tekintett. A valódi realizmus is számot vet a valóság szabta korlátokkal, az erőviszonyokkal, óvakodik a merő absztrakcióktól és nem támogatja a voluntarizmust. De a realizmus nem amorális. Ugyanis az erkölcs is a valóság része, befolyásolja az emberek magatartását. A mai nemzetközi életben az államok minden érdekvezérelt ambíciójuk ellenére is kénytelenek számolni ezzel. Például a hadviselésben, a tömegpusztító fegyverek bevetése előtt, vagy békében a környezetkárosító technológiák ügyében.
Mindez furcsán hangozhat manapság, amikor Ukrajnában egyre barbárabb módszerekkel zajlik a háború. Márpedig a felek igenis erkölcsi és jogi érveket hoznak fel, mert ha nem erkölcsösek is, annak igyekeznek látszani. A realista – folytatódik Jeangène Vilmer gondolatmenete – nem hiszi, hogy a tiszta jó áll szemben a tiszta rosszal. Aront idézve azt írja, hogy „sohasem a jó és a rossz áll harcban egymással, hanem a tűrhetőbb a viszolyogtatóval”. Van ebben valami tragikus, de ez mégiscsak etika.
Mármost mindezt Ukrajnára alkalmazva Jeangène Vilmer elveti azt az érvet, hogy Oroszországot a NATO tervezett bővítése indította az ukrajnai háborúra. Maga Putyin elnök hasonlította magát Nagy Péter cárhoz, amikor június 9-én kifejtette, hogy a nagy elődhöz hasonlóan ő is területeket „szerez vissza”. Vagyis egyszerűen birodalmi hódítással van dolgunk.
Ami pedig azt a „realista” állítást illeti, hogy kevesebb fegyvert kell adni Ukrajnának, mert így lehet megállítani az öldöklést, Jeangène Vilmer ezt irreális elképzelésnek tartja, de érdekes módon nem azzal érvel, hogy az ukránokat ma nem is lehet rávenni a területvesztés elfogadására, hanem azzal, hogy Putyin nem állna meg ezek után, hanem először is megpróbálná elsöpörni az ukrán kormányt, aztán talán tovább is terjeszkedne. Emlékeztet rá, hogy a mai realisták 2014-ben azzal nyugtatták a világot, hogy a Krím és a fél Donbasz elfoglalása után Putyin nem vet szemet újabb területekre, aztán lám, mi történt az idén. Békét szerinte akkor lehet teremteni, ha az oroszokkal sikerül megértetni, hogy a terjeszkedésért túl nagy árat kell fizetniük.
Ami a jövőt illeti, Jeangène Vilmer szerint a háború végeztével sem lesz majd szabad visszatérni a korábban megszokott együttműködésre. Nemcsak azért, hogy ezzel Peking tudtára adják, mennyire kockázatos lenne megtámadnia Tajvant. Hanem azért is, mert a mostani háború megmutatta, hogy Európa önálló stratégiai cselekvőképessége elképzelhetetlen, ha nem csökkenti jelentős mértékben az orosz energiahordozóktól való függését. A realizmus – vonja le Jeangène Vilmer a végkövetkeztetést – azt is megköveteli, hogy meg tudjuk védeni hosszútávú érdekeinket.