„Az Ukrajna elleni agresszió leírására használt fogalmaink pontosan tükrözik, miként viszonyulunk Oroszországhoz. Egyúttal pedig hatással vannak saját német történelemszemléletünkre is” – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitungban Martin Schulze Wessel müncheni Kelet-Európa történész.
A német közéletben is nagy vita folyik arról, milyen kifejezésekkel lehet legpontosabban leírni az Ukrajna elleni orosz katonai akciót. A legérzékenyebb kérdés az, hogy helyes-e Putyint Hitlerhez hasonlítani, az orosz kormány politikáját fasisztának nevezni, az agressziót pedig népirtásnak bélyegezni. A kérdésben állást foglaló történészek egy része szerint ez a terminológia egyrészt a náci Németország bűneit relativizálná, másrészt pedig pontatlan is, hiszen Putyin elnyomó rezsimje fontos tekintetben különbözik a huszadik század közepének fasiszta diktatúráitól.
Schulze Wessel nem így látja. Szerinte teljesen legitim a fasizmussal való párhuzam, hiszen Oroszország militarista autokrácia, és ideológiájában is a huszadik századi jobboldali autoritárius rezsimekre hajaz, amikor az orosz egyházzal kórusban a dekadens Nyugatot és a liberális toleranciát bírálja. Az ukrajnai háború kapcsán helyénvalónak tartja a népirtás kifejezést, mivel állítása szerint Oroszország az ukrán nép fizikai megsemmisítésére és kultúrájának eltörlésére törekszik.
Ami pedig a történelmi relativizálást illeti, Schulz Wessel szerint a náci Németország bűnei jottányit sem lesznek kisebbek attól, hogy párhuzamba állítják őket a mai Oroszország tetteivel. Sőt, ezt éppenséggel kívánatosnak tartja, hiszen ezzel is erősíteni lehet a németekben az Ukrajna melletti kiállás kötelességét. Schulze Wessel kifejezetten a történészek feladatának tarja, hogy irányt mutassanak a politikának azzal, hogy nevükön nevezik a dolgokat, és szembeszállnak Putyin revizionista, ideológiai gyarmatosító törekvéseivel.
A történelmi narratívák politikai eszközként való felhasználásában Németországnak nagy gyakorlata van, különösen ha Kelet-Európáról van szó, derül ki Hedwig Richter történész és Bernd Ulrich, a Zeit főszerkesztő-helyettesének esszéjéből. A szerzők részletesen felidézik, hogy a második világháború után az NSZK a náci múlttal való szembenézés apropóján szoros gazdasági kapcsolatot alakított ki a Szovjetunióval, amelyet aztán Oroszország is megörökölt. Richter és Ulrich szerint a múlttal való szembenézés történelmi narratívája komoly gazdasági hasznot hozott Németországnak: a Szovjetunió elleni agresszió fölötti nagy megbánás okán lelkifurdalás nélkül és kritikátlanul vehette az olcsó olajat és a gázt Moszkvától a kommunizmus idején, sőt, a Krím elcsatolása után is. A szerzők megjegyzik, hogy Berlin a náci német terjeszkedés más kelet-európai elszenvedőivel kapcsolatban nem tanúsított hasonló bűnbánatot.
Richter és Ulrich nem tesznek javaslatot új német történelmi narratívára, más elemzőkhöz hasonlóan azonban remélik, hogy a korábbi, oroszbarát emlékezetpolitika és a geopolitikai beavatkozásoktól való irtózás véget ér. Elvégre – jegyzik meg a szerzők – a náci múlt tanulsága nem az, hogy Németországnak nem szabad külföldön beavatkoznia, hanem sokkal inkább az, hogy a „fasiszta” invázió ellen fel kell lépni.