„A vagyon állítólag érdem szerinti elosztása több szempontból is árt a társadalomnak” – olvassuk Aravind Byju esszéjét a Current Affairs magazinban.
Byju a Harvardon hallgatott pszichológiát és politológiát. Diplomaszerzés után vállalatvezetési tanácsadóként helyezkedett el. Bár jól keresett, sokat utazott és korántsem kellett halálra dolgoznia magát, egyáltalán nem volt megelégedve sorsával. Úgy érezte ugyanis, hogy teljességgel fölösleges és értelmetlen munkát végez, ráadásul nem is ért a vállalatvezetéshez. David Graeber antropológusnak a mondvacsinált munkákról szóló (a Metazin által is ismertetett) könyvét olvasva azonnal magára ismert. Némi kutakodás után rájött, hogy nincsen egyedül. Számos felmérés igazolta Graeber tézisét, miszerint az emberek jelentős része hasonlóan érez: teljességgel fölöslegesnek érzi a munkáját, és ettől depressziós, kiégett. De nemcsak azok között gyakori eset ez, akik viszonylag rosszul fizető és társadalmilag sem elismert, kemény munkát végeznek, hanem a diplomás elit krémje körében is. A legjobb nevű egyetemeken végzettek közel negyven százaléka hasonlóan érez, a legnagyobb elismeréssel járó pénzügyi és vállalatvezetői munkakörökben elhelyezkedőknek mindösszesen 6 százaléka akar hosszú távon is az adott szektorban dolgozni. Éppen annyian, ahányan már egyetemi tanulmányaik megkezdésekor is ilyen pályáról álmodnak. A többség sokkal magasztosabb reményekkel vág neki az egyetemnek.
De ha ennyire szenvednek a diplomások, miért nem néznek más állás után? Elvégre az elégedetlen kétkezi munkások tömegesen mondanak fel és keresnek jobban fizető és jobban megbecsült munkát. Kézenfekvő magyarázat lenne, hogy a magas fizetés tartja vissza őket, ám Byju szerint nem így áll a helyzet, hiszen az elitegyetemekre felvettek fele a társadalom felső, legtehetősebb egy százalékából való. Nem a pénz, hanem a presztízs miatt választanak olyan állást, amelyet értelmetlennek és haszontalannak tartanak – véli Byju. A boldogtalan diplomások körében népszerű pénzügyi, IT és tanácsadói szektorok rendkívül kompetitívek, ezért az ilyen munkahelyre bekerülni komoly presztízsnyereséggel jár és elismerésnek számít. A Byju szerint mondvacsinált munkát végző tanácsadó cégek pedig, attól, hogy az elitegyetemek diplomásai sorban állnak náluk, hatalmas elismerésre tesznek szert. Az emberek ugyanis azt gondolják, hogy biztosan nagyon hasznos dolgokat művelnek, ha az elit krémjéből válogathatnak munkatársakat. Öngerjesztő folyamatról van tehát szó, amelyben a státuszszimbólum-állásra ácsingózó diplomások és a tanácsadó cégek ügyfelei közösen tartják fenn az elit mondvacsinált foglalkozásait, holott ezek semmilyen társadalmi haszonnal nem járnak, pusztán az elit státuszának és hatalmának konzerválását szolgálják.
Hogyan lehetne nagyobb megbecsülést szerezni a társadalom számára valóban fontos, ám kevéssé elismert munkák számára? – teszi fel a millió dolláros kérdést Byju. Szakmunkásból, ápolóból, de még tanárból is hiány van, mivel senki sem akar alacsony presztízzsel és fizetéssel járó állást. Byju felveti, hogy az alapjövedelem lehetne a megoldás, ám ha korábbi érvelése helytálló, akkor a magasabb bér önmagában aligha teszi vonzóbbá a fontos, de nem kellőképpen elismert foglalkozásokat.
Talán a Teach for America módszere hatékonyabb lehet. A hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását segítő nonprofit szervezetet egy Princetonon végzett diplomás hozta létre. Rájött, hogy azzal teheti vonzóbbá a jótékonysági tanítást, hogy kompetitívvé teszi a felvételt. A jelentkezők 85 százalékát visszautasította. A hatás nem is maradt el: tömegesen kezdtek jelentkezni az elitegyetemek végzettjei, köztük maga Byju is, aki végül otthagyta a lélekölő menedzseri állást, és tanárnak állt. Nagy kérdés persze, hogy hasonló módszerrel a vízvezetékszerelői, avagy a szemétszállítói munkát is vonzóbbá lehet-e tenni. Tom Sawyernek a kerítésfestést már sikerült.