„Az a furcsa, hogy az egyszerű amerikaiak alacsony bére nemcsak a szegények életében okoz válságjelenségeket, hanem a jobbmódúakéban is” – olvassuk Michael Lindtől, a korábban neokonzervatív, ma inkább középutas, de ikonoklaszta publicistától a Spectatorban. A cikk részlet a szerző most megjelent könyvéből, amely címében arra figyelmeztet: Ezért nagy árat kell majd fizetni.
A Metazin olvasóinak nem újság, hogy az olcsó külföldi termékek konkurenciája, illetve az amerikai termelés külföldre települése rövid idő alatt véget vetett az erős szakszervezetek korának. A következmények szerteágazóak. Aki el akarja kerülni, hogy az alsóbb osztályok sorsára jusson, vagy ki akar keveredni onnan, annak egyetemi diplomát kell szereznie. Sőt, egyre több diplomát. Az alapképzés után mesterfokozatot, az után pedig doktori címet. Az utóbbi, a PhD lassanként annyit ér majd, mint ötven éve a középiskolai végzettség. Csak éppen közben a korábbiakhoz képest egy évtizeddel is kitolódik a családalapítás. Egyúttal azonban a kevésbé iskolázottaknál is csökken a születésszám. Ők ugyanis kevésbé kívánatos partnerek, és nehezebb megteremteniük az önálló otthont. A diplomásoknál magasabb a házaságok aránya, és alacsonyabb a válásoké. De náluk is a kívántnál kevesebb gyerek születik, ami kivált akkor rossz eredmény, ha még csak nem is kerülnek jó állásba. Legalább negyven százalékuk olyan munkát végez, amelyhez nem kell egyetemi végzettség. Azok között, akik nem tudnak bejutni a felsőoktatásba, vagy kimaradnak az egyetemről, illetve diplomát szereznek ugyan, mégis rosszul fizetett munkát találnak csupán, a frusztráció gyakran súlyos kábítószer- és alkoholfüggőségi problémákra vezet, és a szociológiai irodalomban „kilátástalanság-halálozásnak” nevezett valóságos öngyilkossági hullámot idéz elő.
Annál is inkább, mert egyre több a magányos ember. Az elmúlt három évtizedben a felére (24 százalékra) csökkent azoknak az amerikai nőknek a száma, akinek legalább hat barátjuk van. A férfiaknál még meredekebb a csökkenés. És tizenöt százalékuknak egy barátja sincs. Régen a szakszervezetek egyúttal a társadalmi élet terepei is voltak. Az egyházak szintén. Mára a szakszervezetek tagsága töredékére zuhant, a templombajáróké ugyancsak meredeken csökken. Vannak ugyan jótékonysági civil szervezetek, de ők nem társnak tekintik a leszakadókat, hanem afféle primitív, segítségre szoruló szerencsétleneknek.
A következő válságjelenség, amelyet Lind ugyancsak az alacsony bérekre vezet vissza, az identitásálság. Az egyetemi felvételizők, majd a végzettek között elkeseredett harc folyik az érvényesülésért, és Lind ennek tulajdonítja, hogy egyre mindennaposabbak a vádak, hogy egyesek szexizmusban, rasszizmusban és homofóbiában vétkesek. Egyfajta furcsa szekta terebélyesedik, amely abban hisz, hogy férfiak is szülhetnek, következésképp anya helyett szülőt kell mondani, vagy hogy a színvak felvételi döntés valójában rasszizmus, mert nem igyekszik jóvá tenni a fehér múlt bűneit. Akármilyen különös is azonban, a mozgalomban a fehér felsőbb osztálybeli fiatalok vannak a legtöbben. Már a munkahelyeken is hódít az előbbre jutásnak ez a módja.
És mivel a dolgozói középosztály megroggyanása nyomán meggyengültek a szakszervezetek, immár nem működik a munkavállalók, a munkaadók és a politika közötti egyezkedés. Sokkal inkább ideológiai küzdelmek döntenek. Következésképp a pártok tömegszervezetekből egyre inkább a diplomás elit intézményeivé válnak, ennek folytán pedig a demokraták balra, a republikánusok jobbra tolódnak. És mivel az elnökjelölteket előválasztásokon jelölik, ott pedig a legelkötelezettebb hívek vesznek részt, vagyis a magasabb státusúak nagyobb arányban képviseltetik magukat, mint a többi réteg. Így aztán ideologikusabb jelöltek kerülnek a szavazólapokra, mint akiket a szélesebb választóközönség választott volna. Ennek az a következménye, hogy a pártpolitikát a kultúrharc uralja el. Lind konstatálja, hogy a mérsékelt középosztályra építő amerikai demokrácia végveszélyben van, s hogy mindez igen nagy részben a munkások pozicióvesztésének tudható be. De hogy mi lenne a megoldás, arra nézve nincs ötlete.