„Destabilizáló jelenség, hogy törekvő fiatalok egész nemzedéke nem látja, hogyan élhet sikeres életet” – írja a Persuasionben Freddie deBoer magát régivágású marxistának meghatározó szerző.

Két éve deBoernek nem kis vihart kiváltó könyve jelent meg arról, hogy az iskolarendszer tovább örökíti a társadalmi privilégiumokat. Ezúttal az értelmiségi túltermelésről értekezik. A diplomások számának növekedésével Amerika-szerte tömegek érzik úgy, hogy nem jutnak hozzá ahhoz az elismeréshez és jómódhoz, amelyre tanulmányaik fáradságos évei alatt jogot szereztek. Ő maga rokonszenvvel tekint az Occupy mozgalom idején kibontakozó, de ma is működő szocialista mozgalmakra, amelyek egy új, egyenlőbb gazdasági-társadalmi rendszert szeretnének létrehozni, ha másként nem lehet, hát legalább kicsiben. Mindazonáltal felfedezi bennük azt az elégedetlenséget, amely a csúcsegyetemek jó munkalehetőség nélkül maradó diplomásait tölti el.

Van, amikor a piac mintha megoldaná a problémát: a tízes évek elején a frissen végzett jogászok tömegei nem találtak munkát, holott azidáig a jogi diploma a kiváló megélhetés biztosítékának számított. Hirtelen megcsappant a jogi karokra jelentkező diákok száma, s ettől egy-két év múlva a frissen végzett joghallgatóknak már könnyebb volt munkát találniuk. DeBoer azt gondolja, hogy más szakmák esetében is ez lehet a megoldás. Mi lesz viszont a bölcsészekkel, az írókkal és a művészekkel? Ő maga is jól megél az írásból – tudatja –, de rengeteg embert ismer, aki nem tudott hasonló hírnévre vergődni, pedig ugyanolyan végzettséget szerzett, mint ő. Hasonló cipőben járnak a fiatal filmesek tömegei is. Soha annyian nem voltak képesek filmeket előállítani, mint ma, hiszen az ehhez szükséges eszközök lényegében mindenki számára hozzáférhetőek. És a piac is nagyobb, hiszen az interneten sokkal több ember van jelen, mint a mozitermekben. De megélni ebből a tevekénységből a próbálkozóknak csak elenyésző része képes. A Youtube-on egy film mintegy 18 dollárt terem alkotójának, ha ezer nézője akad. A Spotify-on megjelenő zeneszámok 98.6 százaléka pedig egy egész negyedévben csak 36 dollárt vagy annyit sem fial szerzőjének.

DeBoer szerint azért a nagy tolongás, mert kultúránk évtizedek óta kicsinyesnek, érdektelennek, megvetendőnek állítja be nemcsak a kétkezi munkát, de az irodait is, és csak az alkotó tevékenységet, a művészetet minősíti igazán értékesnek. Ezen szerinte nehéz lenne változtatni, de talán lassan megvalósulhat Keynes oly sokszor lesajnált álma, miszerint az igazán fejlett társadalmakban a polgár nem dolgozik majd többet heti 15 óránál, és a maradék időt kedvteléseinek, alkotó tevekénységeknek szentelheti.

Szép, szép, de ez nem oldja meg azt a problémát, hogy több az alkotóeszkimó, mint a hírnévfóka. Ezt persze józan ésszel bárki beláthatja, de szerzőnk egy olyan esszére is hivatkozik, mely kimutatja, hogy exponenciális görbe fejezi ki a különbséget a kevés sikeres és a sok sikertelen szerző által elért kultúrafogyasztók száma között.

Az elit-túltermelés fogalma Peter Turchintól származik. Ő már 2010-ben arra figyelmeztetett, hogy a társadalmakban időnként az elit tagjainak nem jut elég kiváltságos pozíció, és ilyenkor súlyos belharcok törhetnek ki. Az elit elégedetlen, kiszorított tagjai feldühödött tömegek élére állva nagy felfordulást tudnak okozni. Turchin legújabb könyvében egyébként ezzel magyarázza az Amerikában napjainkban zajló heves kultúrharcot is.