„A populizmus jelentőségét már az is mutatja, hogy a hagyományos elit egyre gyakrabban hoz olyan intézkedéseket, amelyekkel a populisták vitorlájából reméli kifogni a szelet” – írja a Spectatorben Henry Olsen konzervatív politikai elemző.

Voltaképp nem meglepő a hajdani szociáldemokráciához hasonlítani a mai populista mozgalmakat, hiszen közös jellemzőjük, hogy a maguk korának elitjével szemben határozzák meg magukat. Igaz, mint a Metazinban olvasható volt, a politikai vezetők gyakran mindkét esetben maguk is az elit soraiból kerültek ki. Sőt, Thomas Piketty francia baloldali sztárközgazdász egyenesen úgy véli, hogy a populizmus és ellenfelei közötti harc valójában az elit két csoportja között zajlik. Mindazonáltal Olsen nem határozza meg, mit is ért populizmuson – ez apránként bontakozik ki a fejtegetéséből.

Az első hasonlóság, émelyét a múlt századi szociáldemokraták és a mai populisták között felfedez, abban áll, hogy alig negyed század alatt váltak marginális parlamenti erőből megkerülhetetlenné. Az iparosítás és a nagy létszámú városi munkásság létrejöttének következtében a meglehetősén széleskörű választójog keretei között a húszas évek végére a szociáldemokrata pártok sok európai országban jelentős parlamenti tényezővé váltak. A második világháború után következett aztán a szociáldemokrácia virágkora. Mivel a régi konzervatív kormányok alatt előbb világválság, majd háború tört ki, a választók megadták a szociáldemokratáknak a lehetőséget, hogy átcsoportosítsák a jövedelmeket, de úgy, hogy a szabadságjogokhoz nem nyúlnak, és a piacgazdaság is fennmarad.

Mármost ennek vége. Ma a baloldali elit olyan értékeket próbál keresztülvinni a társadalmon, amelyek fenekestől forgatnák fel a polgárok életét. Erre reagálnak a populisták, és minél inkább előrehalad az értelmiségi elit a programjával, annál inkább erősödnek. Példa erre Olaszország, ahol a populista pártok az ezredfordulón együttesen sem közelítették meg a 10 százalékos népszerűséget, ma viszont a jobboldaliak 34 százalékon állnak, és ehhez hozzájön még a baloldali (Olsen szerint centrista) Öt Csillag Mozgalom 15,4 százaléka. De 20 százalékot másutt is gyakran elérnek a populisták a választásokon. Egyébként Olsen a populisták közé sorolja Donald Trumpot és Boris Johnsont is, amiért fedezetlen ígéretekkel igyekeztek népszerűséget szerezni. Az eredmény már abban is megmutatkozik, hogy a hagyományos politikai erők félelmükben korlátozni kezdik a bevándorlást és felhagynak a takarékos költségvetési politikával, hogy elszipkázzák a szegényebb rétegeket a populisták elől.

A populisták támogatottsága szinte fordítottan aranyos az iskolai végzettséggel és a jövedelmekkel, és magasabb a férfiak, mint a nők körében, tehát – akárcsak egykor a szociáldemokraták esetében – itt is társadalmi értelemben kompakt csoportról van szó. Olsen siet leszögezni, ahogy a mai populistákat hiba lenne a demokrácia ellenségeinek tekinteni. Arról van szó, hogy más a társadalomképük, továbbá a tömeges bevándorlás és az ipar kiszervezése rontott a helyzetükön.

Ráadásul az elitnek eszében sincs változtatni magatartásán, továbbra is rá akarja erőltetni a társadalomra a maga elképzeléseit. Nem indítja önvizsgálatra, hogy a globalizációval Kínát veszedelmes vetélytárssá tette, sem hogy a tőkepiac felügyeletének lazításával válságot és inflációt idézett elő. De az sem, hogy a hagyományos erkölcsiség semmibevételével kultúrharcot robbantott ki.

Olsen nem kívánja a, populizmus diadalát. De attól tart, hogy az elit továbbra is makacsul, önhitten fog ragaszkodni társadalomátalakító elképzeléseihez, ebben az esetben pedig nagy jövő vár a populizmusra.