„Hatvanötévesen nem nyugdíjérett-e az Ötödik Köztársaság?” – kérdi két ismert alkotmányjogász, Jean-Éric Schoettl és Jean-Pierre Camby a Le Figaro hasábjain.

Mindenekelőtt megállapítják, hogy a politikai rendszer az elmúlt hatvanöt év alatt kevesebbet változott, mint a társadalom. A közösségalkotó tényezők alaposan megkoptak: a pártok és a szakszervezetek presztízse csökkent, a keresztény élet visszaszorult, az ipar jelentős része külföldre települt, a sorkatonai szolgálat megszűnt. Az akkor 44 miliős lakosság lélekszáma a másfélszeresére nőtt. Akkor a lakosság negyede élt a mezőgazdaságból, ma alig másfél százaléka. A bevándorló, elsősorban észak-afrikai hátterű népesség egyre nagyobb lélekszámú, és integrációjával kapcsolatban fájdalmas kérdések vetődnek fel. A gyakorló katolikusok száma visszaszorulóban, e téren az iszlám kezdi átvenni a vezető szerepet. Franciaország mint gazdasági, világpolitikai és katonai nagyhatalom súlya érzékelhetően csökken. Az internet új kommunikációs lehetőségeket nyit és veszélyeket teremt.

Mármost következik-e mindebből, hogy ideje lenne visszatérni a klasszikus parlamenti rendszerhez? A baloldal szerint igen. A parlamenti baloldali pártszövetség dolgozik is egy alkotmányreformon, és a Médiapart webmagazinban Fabien Escalona baloldali politológus úgy fogalmaz, hogy sürgősen meg kellene szabadulni az Ötödik Köztársaságtól. Az öt évre népszavazással megválasztott elnök ugyanis gyakorlatilag nem felel senki előtt a tevékenységéért, amíg a mandátuma tart. Ő nevezi ki a kormányt, és most éppen úgy tudja irányítani az országot, hogy nincs is többsége a parlamentben. Kezdetben, az algériai háború legsúlyosabb éveiben kétségtelenül társadalmi többség állt de Gaulle tábornok elnöki rendszere mögött. Hatott az ígéret, hogy így majd helyreállítják Franciaország világhatalmi státusát.  Ma mindezt régen elmúlt, és Escalona azt javasolja a baloldalai pártoknak és a szakszervezeteknek, hogy indítsanak politikai mozgalmat a Hatodik Köztársaság jelszavával. Éspedig elsősorban azért, mert ha a radikális jobboldal jelöltje nyerné meg az elnökválasztást, akkor tekintélyelvű fordulat következhetne be. Mindenesetre az alkotmányreformhoz többségre volna szükség a törvényhozás mindkét házában, továbbá minősített többségre a két ház együttes ülésén, majd háromötödös többségre egy országos népszavazáson. Ez pedig belátható időn belül elképzelhetetlen.

Ennek ellenére a bevezetőben idézett két konzervatív alkotmányjogász is fontolgatja, működőképes-e még az Ötödik Köztársaság rendszere. Mint a Metazinban is szó volt már róla, az elnöki rendszerek akkor szoktak válságba kerülni, ha a törvényhozásban az elnökkel élesen szembenálló erők kapnak többséget. Ilyenkor az a veszély fenyeget, hogy az állam megbénul. Latin-Amerikában a század középső évtizedeiben emiatt egyik katonai puccs követte a másikat. Franciaországban a nyolcvanasa évektől többször is előállt ehhez hasonló helyzet, de a szembenállás nem volt ellenséges, és az oldalak képesek voltak társbérletben együttműködni. Mindazonáltal az új évezredben, az ilyen kihívást kiküszöbölendő, már egyazon évben rendezik az elnökválasztást és a parlamenti választást. Csakhogy mint kiderült, tévedés volt feltételezni, hogy a választóközönség úgy viselkedik, mintha egyetlen ember volna, és nem fog „maga ellen szavazni”. Tavaly a nép Macron elnök mellé olyan törvényhozást választott, amelyben senkinek sincs többsége. Az elnök azóta esetről esetre igyekszik többséget összetákolni egy-egy törvény mögé, de ez sokszor nem sikerül. A kormány tavaly óta tizenkétszer élt az alkotmány 49. paragrafusának 3. pontjában szereplő lehetőséggel, hogy vita és szavazás nélkül hatályba léptethessen egy törvényt. Ezt csak a kormány elleni bizalmatlansági szavazással lehet megakadályozni, ámde ahhoz sincs többség a parlamentben. Így viszont mégsem lehet a végtelenségig kormányozni.

Az elnöki köztársaságot hatvanöt éve azért hozták létre, hogy véget vessenek a politikai bizonytalanságnak, de úgy fest, hogy a rendszer közelít a bénultság állapotához. Ezen a két alkotmányjogász szerint az változtathatna, ha az elnök egyfajta közvetítő, bélkebíró szerepet tudna játszani és a nemzeti egységen őrködne. Ő azonban maga is pártvezető, szóval felvetődik, nem kellene-e nyugdíjba küldeni az Ötödik Köztársaságot. Már csak az a kérdés, hogy a mai megosztottság közepette mennyivel lenne hatékonyabb a tisztán parlamenti rendszer.