„A törzsiség jóval több, mint a pártoskodás. A szembenálló táborok nem pusztán eltérő politikai nézeteket képviselnek, hanem másként látják a történelmet, a földrajzot, a gazdaságot, a kultúrát és persze a vallást is” – olvassuk a New York Review of Booksban Fintan O’Toole-tól.
Az ilyen fokú ellenségeskedés esetén magától értetődő az a különben botrányos magatartás, amely abban áll, hogy az egyik oldal sehogyan sem tudja legitimnek elfogadni a másik választási győzelmét. Hiszen életveszélyes fenyegetést lát benne. Amerikában és Európában egyaránt létrejöttek olyan tömeges identitásformák, amelyeket nem a demokratikus állam alapfeltételeit jelentő intézmények és törvények iránti lojalitás tart össze, hanem valami más. A csoporthoz tartozás, a vezető iránti különösen erős bizalom. O’Toole szerint a vezető politikusoknak vonzó lehet a törzsiség, mert könnyebb kezelni, mint a hagyományos demokráciát. A demokráciában ugyanis számonkérhető, hogy sikeresen működnek-e. Nem úgy a törzsi keretek közt: itt a sikertelenség megbocsáttatik, mert a hívek semmiképp sem szeretnének szívességet tenni az ellenfélnek. Sőt, a kudarc még fokozhatja is az összetartást, csak el kell hinni, hogy az ellenfél okozta. Ezt esetben a mi csoportunk áldozat, az ilyen érzés pedig pótlólagos energiát kölcsönöz a közösségnek.
O’Toole Susan Neimannak a Metazinban is ismertetett A baloldal nem woke című könyve kapcsán írja mindezt. A Berlinben élő szociológus szerint a baloldalt eluraló woke felfogás szakít a hagyományos baloldali értékekkel. A törzsiséget állítja az egyetemesség helyébe, azt gondolja, hogy az igazság az erőből ered, és nem hisz a haladás lehetőségében, pedig progresszívnek nevezi magát. O’Toole ehhez azt teszi hozzá, hogy elnyomónak nevezni a fehér heteró bányászt csaupán a bőrszíne miatt egy józanul gondolkodó szemében képtelenség, márpedig a woke mozgalom megkívánná ettől a bányásztól, hogy bánja meg bűnét. A baloldali O’Toole elkeseredetten állapítja meg hogy a woke baloldal emiatt megkülönböztethetetlen az ellenségeitől.
Azért az ellenségek nagyonis meg tudják egymást különböztetni. Erről ír a Corriere della Serában Mauro Magatti milánói szociológiaprofesszor. „A demokrácia akkor lehet stabil, ha képes beforrasztani a törésvonalakat, amelyek minden társadalom életében rendszeresen keletkeznek az együttélés szövetében” – olvassuk cikkében. Ebből az következik, hogy akkor van egy rendszerben stabilitás, ha képes korlátok között tartani a politikai szereplők radikalizációját. Márpedig a Nyugat egyre több példával szolgál ennek az ellenkezőjére. Németországban a mérsékelt pártok rossz teljesítményére a radikális bal- és jobboldal megerősödése a válasz. Amerikában pedig a kibontakozóan lévő Biden-Trump elnökjelölti küzdelem mögött radikális, intoleráns erők sorakoznak fel mindkét oldalon. Magatti Gregory Bateson néhai antropológushoz fordul a jelenség leírásához. Ő a harmincas években új-guineai törzsek életét tanulmányozva írta le a szkizmagenézis fogalmát. E közöségekben ugyanis szkizmát, szakadást idézett elő, ha az egyes csoportok a kölcsönös sértések és támadások spiráljába keveredtek. Ilyenkor a társadalom cselekvőképtelenné vált, megbénította a háborúskodás. Bateson példája alapján Magatti azt állítja, hogy mivel Nyugaton az egyre jellemzőbben szemben álló két tábor, a progresszívok és a populisták egyike sem tudja a másikat legyőzni, de eltűrni is egyre kevésbé képes, csakugyan a bénultság veszélye fenyeget.
A megoldás az lenne, ha valamelyikük valami egészen új ötlettel állna elő. Ilyen volt a hetvenes évek stagnációs és inflációs válsága nyomán Reagan amerikai elnök és Thatcher brit kormányfő politikája, a korlátozott neoliberalizmus, amely kimozdította a Nyugatot a holtpontról. A most zajló szkizmagenézist megállító új ötletet Magatti leginkább azoktól a gazdasági szereplőktől várja, akik a fenntartható fejlődés módját keresik. Nem fejti ki azonban, mitől tudnák ők megállítani az ellenségeskedés veszedelmes spirálját.
.