„A 19. és a 20. század sikeres baloldali mozgalmainak világos üzenete volt. A tüntetők egységesen nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást követeltek, és nem álltak elő mindenféle egyéb követeléssel. Manapság viszont éppen ez történik. A Nők Menete például nemcsak a nők ügyeire fókuszál, hanem a globális felmelegedés, a bevándorlás és a transzok jogaira is” – olvassuk a Law & Liberty hasábjain Katrina Gulliver recenzióját Fredrik DeBoer filozófus és publicista Hogyan siklatta ki az elit a társadalmi igazságosság mozgalmát?  című könyvéről.

Az elmúlt években egyre több elemző ostorozza a baloldalt azért, mert hagyományos szociáldemokrata elveit feladva a kétkezi munkások képviselete helyett a leginkább csak az egyetemet végzett elit körében népszerű identitáspolitikai kérdésekkel foglalkozik. DeBoer is hasonló tézist fejt ki könyvében. Mint mások, ő is arra hívja fel a figyelmet, hogy a baloldalt vezető elit politikája elszakadt a kevésbé tanult átlagemberek céljaitól. A rendszerszintű rasszizmus, a szexuális kisebbségek jogainak képviselete és a bevándorlás támogatása eleve idegen a baloldal hagyományos szavazóbázisa számára. A kevésbé iskolázott, kétkezi munkából élőket még inkább elbizonytalanítja, hogy a baloldali mozgalmak konkrét célok megfogalmazása helyett lózungokat pufogtatnak.

DeBoer a baloldal kisiklásának okát abban látja, hogy a szakszervezetek helyét civil szervezetek vették át. Persze akkor is a tanult elit tagjai számítottak az élcsapatnak, amikor még a szakszervezetek határozták meg a baloldal politikáját, de akkoriban legalább ügyeltek rá, hogy a munkások érdekeinek képviseletében lépjenek fel. A jól fizetett, ám demokratikus deficittel működő NGO-k vezette baloldal azonban olyan szimbolikus ügyekkel foglalkozik, amelyek csak az urbánus, tanult elit szemében fontos, és nem pedig az újraelosztással, az egészségügyi rendszerrel, a tömegközlekedéssel és a szegények életkörülményeinek javítását célzó egyéb javaslatokkal – állítja DeBoer. A távoli, és a hirdetőiktől lényegében semmilyen érdemi áldozatot nem követelő szimbolikus ügyek zászlóra tűzése leginkább csak azt szolgálja, hogy az elit jóemberkedhessen kicsit, és ezáltal erényesnek érezhesse magát. A baloldali jómódú elit szerencsésebb tagjai teljes feloldozást nyerhetnek, ha az új identitás-proletariátus tagjainak sikerül elismertetniük magukat – jegyzi meg Gulliver a könyv kapcsán.

DeBoer úgy látja, hogy az identitáspolitika nemcsak azért kontraproduktív, mert elriasztja a hagyományos baloldali választókat, hanem azért is, mert a szexuális és etnikai identitások látványos elismerése lehetetlenné teszi a tábor egybekovácsolását. Ahhoz, hogy a baloldal ismét sikeres legyen, világos, és az átlagemberek érdekeit tükröző üzenetekre és egységes, mindenki számára vonzó identitásra lenne szükség – foglalja össze a könyv legfontosabb üzenetét Gulliver.

Sam Tanenhaus a New York Times-ban szintén elismerőleg ismerteti DeBoer gondolatait. Kételkedik viszont a szerző receptjének megvalósíthatóságában. Tanenhaus arra hívja fel a figyelmet, hogy a baloldal élcsapatának számító mozgalmakat – így az egykori Occupyt vagy a Mee Toot – nem civil szervezetek hozták létre felülről. Vagyis az alulról szerveződés sem garancia a hagyományos szociáldemokrata eszményekhez való visszatérésre. Tanenhaus megemlíti azt is, hogy a társadalmi igazságosság szempontjából legfontosabb reformokat – például a minimálbéremelést – nem az NGO-k szabotálták el, hanem a kongresszus szavazta le. Márpedig a választott képviselők esetében biztosan nem áll fent a civilek demokratikus deficitjének problémája, hiszen őket mégiscsak választják, és nem gazdag emberbarátok adományaiból működnek. Odáig azonban Tanenhaus sem megy el, hogy kétségbe vonja DeBoer tézisét, miszerint a nép szükségképpen szociáldemokrata lenne, ha az elit nem vezetné tévútra.