„Az identitáspolitika forrása nem a posztmodern filozófia, hanem a nacionalizmus” – olvassuk a Chronicle of Higher Education magazinban Jason Blakely politológus recenzióját Yascha Mounk szeptember végén megjelent Az identitáscsapda  című könyvéről.

Mounk a woke eszmék eredetét és következményeit igyekszik feltárni. Mint sokan mások, ő is az egyetemekről kiszabadult, és a haladó elit által terjesztett jelenségnek tekinti a baloldali identitáspolitikát, amely a nemi és a szexuális kategóriák lebontására törekszik, és közben az etnikai identitás jelentőségét hangsúlyozza. Mounk azokkal ért egyet, akik a woke eszméket a posztmodern filozófiából és értékrelativizmusból, mindenekelőtt Michel Foucault és Jean-François Lyotard elméleteiből eredeztetik. És – szintén összhangban más régivágású liberálisokkal – Mounk is a liberális egyetemesség és egyenlőség eszméjével ellentétesnek tartja a baloldali pártok mellett már az üzleti életet is egyre inkább átható identitáspolitikát, amely jóformán a másokkal való együttérzés eszméjét is aláássa. Mounk úgy látja, hogy a woke mentalitás szöges ellentétben áll a társadalmi egyenlőségről alkotott hagyományos baloldali nézetekkel, ráadásul az egyetemekről kiszabadult, a politikusok által tovább torzított woke eszmék a jobboldal malmára hatják a vizet, mivel elriasztják a baloldal hagyományos bázisát, a kétkezi munkásokat, akikre boldogan lecsapnak a jobboldali populisták.

Blakely felidézi, hogy Mounk nem az első liberális, aki élesen bírálja a woke eszmeiséget, és a haladó baloldali elitet okolja az illiberális jobboldal megerősödéséért. A recenzens nem is száll vitába az ítélettel, ám hibásnak tartja az eszmetörténeti alapokat. Az identitáspolitika ugyanis nem a posztmodern relativista filozófia terméke, hanem sokkal mélyebb gyökerekből táplálkozik - jegyzi meg Blakeley. Mint azt számos munkájában Charles Taylor filozófus is kimutatta, az identitáspolitika alapja az elismerés vágya, ami eszmetörténeti tekintetben a modernitás, közelebbről pedig a romantika filozófusaira, Herderre és Fichtére vezethető vissza. Ezekre az elméletekre a nacionalisták hivatkoztak előszeretettel, akik szerint a különböző kultúrák között lehetetlen a teljes megértés. Ahogyan a mai baloldali woke-ok, úgy a nacionalisták is úgy gondolják, hogy az egyéni identitás alapja a csoportidentitás. A nacionalisták szerint a nemzet tagjait kollektív tudat, a világot egy sajátos módon leíró nyelv jellemzi, ezért a különböző nemzetek tagjai csak korlátozottan érthetik meg egymást. A woke baloldal is hasonlóan gondolkozik, csak éppen a nemzet helyett az etnikai és a nemi kategóriákat tartja elsődlegesnek. És a hasonló elméleti alapokból hasonló gyakorlati politika következik. Ahogyan a nacionalisták számára, úgy a baloldali woke eszmék híveinek is a kollektív identitás a fontos, nem pedig az egyéni.

Blakely úgy látja, hogy Mounk csak az érme egyik felével foglalkozik, amikor a kultúrharcért kizárólag a baloldali woke elitet teszi felelőssé. Szerinte ugyanis a nacionalista jobboldal is éppúgy identitáspolitikát folytat, barátokra és ellenségekre osztja a társadalmat. Más kérdés persze, hogy lehetséges-e egyáltalán olyan politika, amely nem valamilyen identitás fogalma köré épül. Blakely óvatosan utal rá, hogy minden politikai ideológia identitásképző. A liberális egyetemesség és egyenlőség sem pusztán racionális érdekkalkuláció függvénye, hanem értékek melletti elköteleződés is egyben. „Manapság az ideológia vált az identitás legfontosabb forrásává” – állítja Blakely. Nem meghaladni kell tehát az identitáspolitikát, hanem inkább olyan mederben tartani, amely biztosítja a békés egymás mellett éléshez szükséges párbeszédet. Hogy azonban, ezt miképp lehetne megvalósítani, azt már nem részletezi.