„Nem volt világos a cél, a helyi vezetés pedig hibát hibára halmozott” – idézi az American Conservative-ben Peter van Buren az afganisztáni háború után jó másfél évvel kiadott hivatalos jelentést.

Buren maga is résztvevője volt egy kudarcos amerikai háborúnak, és könyvet írt arról, diplomataként hogyan serénykedett az irakiak „szívének és eszének megnyeréséért” vívott elfuserált propagandaháborúban. Pedig az iraki háború, majd a rá következő rendszerépítés minden rettenetes melléfogásával és több százezer ember életét követelő következményeivel egyetemben mégsem volt akkora egyértelmű kudarc, mint az afganisztáni.

Az afganisztáni volt Amerika leghosszabb háborúja. Amikor húsz év után 2021-ben az amerikaiak szégyenteljes, sietős távozásával véget ért, több száz olyan harcos is távozott Kabulból, aki a háború kezdetekor még meg sem született. Ma nagyjából ugyanott tartunk, mint a bevonulás előtt: a tálibok vannak hatalmon, mindenféle terrorszervezetek pedig bármikor bekvártélyozhatják magukat akár magába Kabulba is. Csak közben meghalt vagy 160 ezer ember.

James Mattis tábornok, aki három éven át volt az amerikai erők főparancsnoka Afganisztánban, azt mondta a jelentés készítőinek, hogy az amerikai vezetésnek egyszerűen nem voltak világos elképzelései a háború céljáról. Olyannyira nem, hogy ő és parancsnoktársai sohasem tudhatták, ott lesznek-e még egy év múlva, és ha igen, támadniuk kell-e majd, védekezniük, vagy kitérniük az összecsapások elől. A jelentés szerint az afgán hadsereg azért omlott össze az amerikaiak távozásának pillanatában, mert két évtizede egyfolytában az amerikai beszállítók és mindenféle tanácsadók jelenlététől függött. Amikor ez a támasz egy csapásra eltűnt, a drága pénzzel felszerelt nagy létszámú haderő azonnal működésképtelenné vált.

Közben Asráf Gáni elnök azon szorgoskodott, hogy a maga etnikai csoportjához, a pastukhoz tartozó emberekkel töltse meg a vezető katonai és rendőri pozíciókat. Csakhogy a régieknek a nem pastu területeken is voltak kapcsolatai, akik segítségével nagyjából fenn tudták tartani a rendet, nem úgy az újaknak. Márpedig a helyi csatározások többségét a rendőrségi erők vívták a településeken a tálibokkal. De a fegyveres erőkben más ellentétek is pusztítottak: a régi parancsnokok az amerikaiak által kinevelt újakkal, az egykori szovjetellenes gerillaparancsnokok pedig általában a hivatásosokkal álltak hadilábon. Ráadásul a legutolsó hónapokban az amerikaiak úgy tárgyaltak Dohában a tálibokkal, hogy az afgán vezetést nem avatták be a részletekbe. Emiatt Gáni elnök attól tartott, hogy katonai puccsot terveznek ellene, és még sebesebben igyekezett új és új parancsnokokat kinevezni, ráadásul a szovjet időkből örökölt kommunista tiszteket hozott helyzetbe. Képzelhetni, hogyan reagáltak a hadsereg részét alkotó egykori gerillák. Az afgán parancsnokok nem tudták meg az amerikaiaktól, miben állapodtak meg a tálibokkal: nevezetesen abban, hogy nem fogják támadni az afgán csapatoktól legalább fél kilométerre elhelyezkedő tálib fegyvereseket. Emiatt az afgán csapatok nem tudták, mikor remélhetnek támogatást az amerikaitól, és mikor nem. Ez végképp aláásta a harci kedvüket.

A hivatalos jelentés azt állapítja meg, hogy az afgán hadsereg összeomlása a kezdet kezdetétől fogva előre látható volt. Hiszen nem volt világos hadicél, így célravezető terv sem lehetett. Van Burennek erről jutott eszébe Ukrajna. Hacsak Washingtonban váratlanul fel nem ébrednek az illetékesek, és le nem vonják az afganisztáni tanulságokat, akkor hasonló forgatókönyv valósulhat meg Ukrajnában. Amerikának ott is egy esetlen vezetővel van dolga, a hadsereg ott is az amerikai pénzügyi támogatástól és fegyverszállításoktól függ, éspedig egy olyan háborúban, amelyet minden hosszan tartó anyagi erőfeszítés árán sem lehet megnyerni.