„A közösségi média nem populista” – írja Jan-Werner Müller princetoni politológus és populizmus-szakértő a Foreign Policy hasábjain.
Az idei évben több mint ötven országban, egyebebek között Indiában, Indonéziában és az Egyesült Államokban tartanak választásokat. Sokan tartanak tőle, hogy a mesterséges intelligencia és a közösségi média döntő befolyással lehet több fontos választásra is. Mindez persze nem újdonság, hiszen Donald Trump 2016-os elnökké választása óta kongatják a vészharangot, hogy az internet a populista politikusoknak kedvez – jegyezi meg Müller. Nagyot fordult a világ két évtized alatt: az internet elterjedésétől kezdetben a demokrácia erősítését remélték, de a hurráoptimizmus gyorsan sötét pesszimizmusba fordult, és ma már egyre népszerűbb a nézet, amely a demokrácia legfőbb ellenségét látja a közösségi oldalakban és az egyéni online platformokban. Nincs új a Nap alatt, hiszen a televízió és a rádió elterjedése is hasonló hatással járt: a tömegmédia a propaganda és az elnyomás minőségileg új, a korábbinál hatékonyabb formáját tette lehetővé.
Csakhogy mindez nem szükségszerű és még csak nem is az új média természetéből fakad – állítja Werner. A közösségi média azért vált a megosztottság és az irracionális diskurzus terepévé, mert a platformok gazdái által bevezetett sajátos tartalomszűrés a véleménygettóknak, az összeesküvés-elméleteknek, az álhíreknek, a trollpolitikusoknak és a gyűlölködésnek kedvez. A közösségi oldalak tartalmát rendező algoritmusok a lehető legtöbb kattintás és vele a nagyobb bevétel érdekében az ilyen véleményeket erősítik fel. Ahogyan tudatos döntés eredménye az is, hogy milyen vélemények jelenhetnek meg és milyenek nem.
A populizmus megfékezéséhez Werner szerint két dolog szükséges. Egyrészt a politikai pártok megerősítése. Werner a populizmust a demokráciára veszélyes szélsőségekkel és a demagógiával azonosítja, és a populista politikusok sikerét részben annak tudja be, hogy a tömegmédia segítségével közvetlenül, a pártelitek moderáló közvetítése nélkül szólhatnak „az irracionális tömegekhez”. Azt azonban már nem részletezi, hogy a pártok tekintélyét és hatalmát milyen módon lehetne visszaállítani. Werner szükségesnek tartaná továbbá a közösségi média megregulázását is. A politikai szélsőségek megfékezésére, az uszítás és az álhírek kiszűrésére az Európai Unió és Németország tartalomszűrési elveit említi követendő példaként.
Igen ám, de a populisták éppen azért olyan népszerűek, mert azzal vádolják az eliteket, hogy bürokratikus intézkedések és intézmények mögé bújva korlátozzák a többség akaratának érvényesülését. Werner pedig éppen ezeket az intézményeket és szabályozásokat erősítené meg még inkább.