„A szászországi és a türingiai választások nem veszélyeztetik a demokráciát. Éppen ellenkezőleg: azt mutatják, hogy a demokrácia működik” – kommentálja a történteket a Welt interjújában Hubertus Knabe az NDK-ra szakosodott történész.
A hétvégi tartományi választások a radikális pártok további erősödését eredményezték. Szászországban az AfD 2019-hez képest 3 százalékot erősödve 30,6 százalékot kapott, és alig maradt el a győztes (31,9 százalékos) CDU mögött. Sahra Wagenknecht baloldali bevándorlásellenes mozgalma 11,8, az egykori állampárt utóda, a Linke 4,5 százalékot kapott, míg a szövetségi kormánykoalíciót vezető szociáldemokraták mindössze 7,3 százalékot (igaz, így alig fél százalékkal kevesebbet, mint 2019-ben). Thüringiában helyet cserélt a radikális bal- és a jobboldal: az AfD 32,8 százalékkal győzött, a korábbi választást megnyerő, ám azóta támogatóinak több, mint felét elvesztő Linke csak 13,1 százalékkal a negyedik helyre szorult vissza. A második helyen a CDU végzett (23,6 százalékkal), Sahra Wagenknecht 15,8 százalékot, a SPD 6,1 százalékot kapott.
Bár a választási eredmények nagyjából megfelelnek az utóbbi hetek közvélemény-kutatások számainak, a fősodratú médiában sokan megdöbbentek és megkongatták a vészharangot. A megerősödött radikálisok ideológiáját a nemzeti szocializmus és az NDK szellemiségéhez hasonlították, és úgy vélekedtek, hogy a szerintük Európa-ellenes és putyinista pártok veszélyt jelentenek a demokráciára. Akadt, aki azt vetette fel, hogy Németországot ismét két részre kellene osztani, mivel a keleti tartományokban a többség elutasítja a nyugati értékrendet és inkább Oroszország gyarmata szeretne lenni, semmint az EU és a NATO tagja.
Mások viszont úgy látják, hogy a radikális pártok megerősödése éppen a demokrácia hiányosságaira világít rá: arra, hogy a nagy pártok, különösen a baloldaliak, nem veszik komolyan az emberek véleményét, mindenekelőtt a bevándorlással, a magas energiaárakkal kapcsolatos félelmüket és Ukrajna feltétlen támogatásának elutasítását. Elemzők arra is felhívták a figyelmet, hogy a gyors demokratikus politikai átalakulás és a piaci nyitás más európai országokban is a radikális pártok megerősödésével járt.
A szemle elején idézett Knabe is annak tulajdonítja a radikális, rendszerkritikus pártok sikerét, hogy a mérsékelt pártok magukra hagyták a kelet-német választók zömét. Ahelyett, hogy komolyan vették volna félelmeiket, megpróbálták szélsőségesnek nyilvánítani és elszigetelni a pártokat, amelyek e félelmeknek hangot adnak, mindenekelőtt az AfD-t. A választás azonban megmutatta, hogy az elszigetelés politikája csődöt mondott, a népharagot nem lehet tűzfallal megállítani – véli Knabe.
És nem is kell. Tévedésben élnek azok az elemzők, akik szerint az AfD és Sahra Wagenknecht megerősödése éppen annak az eredménye, hogy egyre inkább képviseli a bevándorlásellenességet és egyéb, eredetileg a radikálisok által képviselt témákat. Elvégre a demokrácia lényege, hogy az emberek akarata érvényesül, ezért a mérsékelt erőknek fel kell karolniuk az eleddig leszélsőségesezett és antidemokratikusnak nyilvánított pártok által képviselt népszerű témákat. És ezzel egyidőben véget kell vetni a radikális pártok elszigetelésének. Knabe arra emlékeztet, hogy a kilencvenes években, amikor a radikális baloldal megerősödött a keleti tartományokban, a szociáldemokraták együttműködtek velük. Ennek eredménye nem a kommunizmusba való visszatérés lett, hanem a radikális baloldal megszelidítése: a radikális baloldali protesztpárt (és választói is) mérsékeltebbé váltak azáltal, hogy bevonták őket a hatalom gyakorlásába, és ezzel a politikai rendszer szerves részévé tették őket.