„A populizmus nem okvetlenül rossz. Ha a fennálló rendszer és az elit elviselhetetlen, ha mindent átitat a kliensrendszer, akkor egy karizmatikus figura által vezetett mozgalom a rendszer kijavításának eszköze lehet. A populizmus az ilyen esetekben igencsak hasznos” – írja a szabadelvű Fusion magazinban Daniel B. Klein, a George Mason Egyetem közgazdászprofesszora.

Az elmúlt évtizedben könyvtárnyi szakirodalom és még több publicisztika született a populizmusról. Hovatovább olyan általánossá válik a kifejezés, hogy szinte bárkire rásüthető a populista billog. Sok elemző szitokszóként kezeli a populista jelzőt: a demagógia szinonimájának tekinti, különösen a jobboldali nacionalista változatait. Az árnyaltabb, de nem kevésbé elfogult megközelítések szembeállítják a jobboldali autoriter és a baloldali demokratikus populizmusokat.

Klein, másokhoz hasonlóan a karizmatikus vezetőt tartja a populista mozgalmak egyik legfőbb jellegzetességének. A populisták rendszerint személyes vonzerejük segítségével szereznek támogatókat. Klein feleleveníti Max Weber klasszikusát, A politika mint hivatást, amelyben a német szociológus a politikai legitimitás három formáját különbözteti meg: a jogi-intézményes legitimitást, a hagyományos (vallási és egyéb közösségi) normák által legitimált uralmat és a karizmatikus legitimitást. A karizmatikus vezető személyes vonzerejével képes lojális támogatókat szerezni, szemben a törvény uralmán vagy a hagyományos szokásokon és normákon alapuló tradicionális hatalmi struktúrákkal.

A karizmatikus hatalmat sokan veszélyesnek tartják, egyebek között Hitlerrel példálózva. Igen ám, csakhogy Martin Luther King, Teréz anya és Nelson Mandela is karizmájának köszönhette hatását. Nem csak Donald Trumpot, de Barack Obamát is karizmatikus politikusként tartják számon. Nem minden karizmatikus politikus populista – írja Klein. Az viszont igaz, hogy a populisták között sok a karizmatikus személyiség. Ez azonban nem meglepő, legalábbis weberiánus szempontból. A korrupt elittel, a klientúrarendszert építő maffiaállammal szemben fellépő politikus nem hagyatkozhat a jogi legitimitásra, hiszen éppen a rendszert akarja lebontani. Ha nem konzervatív forradalmat szeretne, akkor a hagyományos erkölcsökre sem hivatkozhat. Vagyis az elittel szembeszálló, radikális reformokat ígérő politikusnak nem marad más eszköze, mint a karizmatikus fellépés, különben nem tudná elnyerni a rendszerrel elégedetlen választók bizalmát. A korrupció felszámolásához, a romlott rendszer átalakításához néha szükség van egy karizmatikus populistára (Klein ennek archetípusát Javier Milei argentin elnökben látja).

Hasonlóan látja a kérdést Barbara Bleisch svájci filozófus a Neue Zürcher Zeitungban írt terjedelmes esszéjében. Bleisch elismeri, hogy a karizmatikus populista vezérek gyakran pusztításra és botránykeltésre használják népszerűségüket. Ám ha a rendszer alapjaiban romlott, akkor bizony hasznos lehet az önfejű és rendszerellenes politikus, aki botrányt kelt, borítja az asztalt, és szembeszáll az elnyomó és igazságtalan rezsimmel.