Választást nyerni csak megosztó negatív kampánnyal lehet. Kormányra kerülve azonban nem lehet jelentős reformokat véghezvinni kétpárti támogatás nélkül. Amerikában van remény a paradoxon feloldására.
„Akár Barack Obama, akár John McCain nyeri a novemberi választásokat, Amerika következő elnöke hozzáértőbb lesz Bushnál. Az viszont már közel sem biztos, hogy az új elnöknek sikerül majd újraegyesíteni az országot” – írja Ronald Brownstein az Atlantic magazinban.
A negatív kampánynak és a megosztó politizálásnak vannak előnyei. Nemcsak azért fontosak, mert mozgósítják az adott oldal szimpatizánsait. Azért is szükség van a kemény hangú kampányra, mert a pártok és a jelöltek közötti különbségekre leginkább a kiélezett vitában derül fény. Egyes elemzők szerint minél nagyobb a sárdobálás, annál nagyobb a demokrácia.
A túlzott megosztottságnak azonban nagy ára van – figyelmeztet Brownstein. „A több hónapos háborúzás könnyen elmélyítheti a megosztottságot, ami csökkenti a győztes kormányzóképességét.” Bill Clinton és George Bush elnökségére bénítóan hatott a kétosztatú politizálás. A két tábor szembenállása lehetetlenné tette, hogy a fontos kérdésekben konszenzust alakítsanak ki. Márpedig az átfogó reformokhoz elengedhetetlen az ellenzék legalább egy részének támogatása, ritka ugyanis, hogy az elnök pártja a törvényhozás mindkét házában többségben legyen. Kétpárti megegyezés híján bukott meg például Bill Clinton egészségügyi reformjavaslata 1993-ban, és ezért nem sikerült 2005-ben George Bushnak sem megreformálni az egészségbiztosítási rendszert.
A negatív kampányt és a megosztó politizálást azonban nem könnyű elkerülni. Hiszen a kampányban mindkét oldal az ellenfél démonizálásával tudja a leghatékonyabban mozgósítani a saját táborát. A jelöltek programjának tárgyilagos elemzése keveseket érdekel. Arra azonban mindenki odafigyel, ha valakit lekommunistáznak vagy lenáciznak.
Obama és McCain kampányának elején egyaránt a szekértáborok közötti ideológiai különbségek áthidalását, és a két pártra szakadt nemzet egyesítését ígérte. Mindkét jelölt hangsúlyozza, hogy nem csak Amerika felének elnöke szeretne lenni, és hogy nyitott a másik oldal véleményére.
Az elmúlt hónapokban a kampány néha mégis eldurvult, és mindkét oldalon nagy szerep jutott az ellenfél lejáratásának. McCain kampánystábjának augusztusban sugárzott televíziós hirdetése a demokraták reménybeli elnökjelöltjét a bulvárlapok kedvenceihez – Paris Hiltonhoz és Britney Spearshez – hasonlította. Obama pedig többször utalt rá, hogy a jobboldal kíméletlenül ki fogja játszani a faji előítéleteket.
A pártos értelmiségiek még a jelölteken is messze túltesznek. Arianna Huffington tekintélyes liberális politikai kommentátor olyan képmutató ringyóhoz hasonlította John McCaint, aki egyébként jegyben jár, s miközben a melltartójába dugja a pénzt, nagyon szégyelli magát. Rush Limbaugh konzervatív rádiós műsorvezető pedig leszocialistázta Barack Obamát (A „szocialista” jelző Amerikában nem feltétlenül hízelgőbb, mint a „ringyó”.) Limbaugh azt is kifejtette, hogy a demokraták „nyafka” jelöltje az elanyátlanodott kisfiú szerepében akarja elnyerni a női szavazatokat.
Brownstein azonban bíztató jeleket is lát. McCain és Obama továbbra is gyakran emlékeztetik híveiket, hogy nincs két Amerika. Mindketten ígéretet tettek, hogy kormányukba ellenzéki politikusokat is meghívnak. Obama többször háborús hősnek ismerte el McCaint. És a legotrombább durvaságoktól mindketten elhatárolódnak. Obama rosszallását fejezte ki, amikor egy liberális talkshow műsorvezetője háborúpártinak nevezte McCaint. A republikánus jelölt nehezményezte, hogy az egyik kampánybeszédét felkonferáló aktivista külön kiemelte, hogy riválisának második utóneve Huszein, és ezzel az Obama muszlim hitével kapcsolatos álhíreket idézte. A szenátusi szavazások során pedig többször előfordult, hogy a jelöltek szembementek saját frakciójukkal, és a másik párttal szavaztak.
„A kampány egyik központi kérdése az, hogy a választás közeledtével mennyire tudnak egyensúlyt tartani a negatív üzenetek és az Amerikát egyesítő retorika között. Az elmúlt évtizedben a rendkívüli megosztottság megbénította Washingtont, és ellehetetlenítette az országot fenyegető problémák orvoslását. Hosszú évek óta most először van rá esély, hogy ne mérgesedjen el ennyire a helyzet” – véli Brownstein.
Ahhoz pedig aligha férhet kétség, hogy a következő elnöknek óriási szüksége lesz a kétpárti konszenzusra, hogy a pénzügyi válság megfékezéséhez, és a gazdaság talpra állításához szükséges reformokat keresztülvigye.