Az európai értelmiség elárulja a felvilágosodás eszméit, amikor gyávaságból nem áll ki azok mellett, akiket halállal fenyegetnek az iszlamisták – állítja az amerikai publicista.

„Chaucer és Rabelais kora óta mindig is nagy becsülete volt Európában az olyan beszédnek, amely nem ismert kötelező tiszteletköröket. Az effajta beszédet talán már el is némította a fenyegetés, és ennek az értelmiségi hagyománynak mai örökösei még attól is félnek, hogy beszéljenek elhallgattatásukról” – írja a Slate magazinban Ron Rosenbaum, a neves publicista, egy megjelenés előtt álló könyvet kommentálva.

Paul Berman, a könyv szerzője egy olyan vitához szól hozzá, amelyről a Metazin olvasói is értesülhettek már. 2007-ben két neves liberális értelmiségi, a holland- angol Ian Buruma és a londoni Timothy Garton Ash egyaránt elmarasztalták Ayaan Hirshi Alit, a szomáliai születésű asszonyt, aki a nők elnyomatása miatt szembefordult az iszlámmal. Buruma felvilágosodás-párti fundamentalistának nevezte Hirshi Alit, és ezt a kifejezést Garton Ash is átvette, bár utóbb visszavonta. (A Metazin arról is beszámolt, hogy e visszavonás miatt azután John Gray filozófus esett neki Garton Ashnek, őt viszont a német Metazin, a Perlentaucher főszerkesztője bírálta meg, amiért az iszlamistákat és elítélőjüket, Hirshi Alit egyaránt fundamentalistának nevezi.) Azt is olvashatták, hogy Pascal Bruckner, az egykori radikális baloldaliakból antikommunistává lett „új filozófusok” egyike szintén hevesen elítélte Hirshi Ali kritikusait, mondván, hogy a liberálisok vesszőparipája, a multikulturalizmus immár odáig fajult, hogy az elnyomatás iránt is toleranciát ajánl.

Paul Berman már korábban is az új filozófusok nagy híve volt, bár más összefüggésben: azt méltányolta bennük, hogy szembefordultak az évtized elején divatos Amerika-ellenességgel. Most, A kihátráló értelmiség című könyvében azt a mások által is megfigyelt változást elemzi, hogy ugyanazok az emberek, akik húsz éve még felháborodottan vették védelmükbe Salman Rushdie-t a halálos fatvával szemben, most nemhogy a halálos fenyegetéssel sújtott Hirshi Ali mellé állnának, hanem még meg is róják, amiért nem eléggé tapintatos a nők alávetettségéért felelős ideológia iránt. Berman szerint a felvilágosodás értékeinek elárulásával van dolgunk.

A könyv első része Tarik Ramadant ostorozza, aki a szerző szerint, miközben a toleráns muzulmán szerepét játssza, valójában az intoleranciát akarja elfogadhatóvá tenni Európában. Nem is sikertelenül, mert a liberális értelmiség valóságos csodálata övezi.

Mindehhez Rosenbaum azt teszi hozzá, hogy az értelmiség furcsa viselkedését alighanem a félelem táplálja, mert ahogy Berman bemutatja, manapság kiszemelt nyugati áldozatjelöltek egész tömege kényszerül bujkálni az ismeretlen gyilkosok elől.

Rosenbaumot mindez néhány kérdés felvetésére indítja. Vajon a felvilágosodás nevezetes eszményei nem tartalmaznak-e súlyos ellentmondásokat? Például csakugyan ki kell-e terjeszteni a toleranciát az intoleránsokra? Továbbá, vajon nem kell-e a felvilágosodás eszményei nevében megvívni a multikulturalizmussal? Végül vajon a multikulturalizmus nem jelent-e erkölcsi relativizmust? Berman könyve talán megnyitja a vitát az ehhez hasonló kérdésekről, és ennek eredményeképp „talán egy nap majd az értelmiség a terrorista gyilkosok ellen fordul, s nem áldozataikon köszörüli majd a nyelvét” – zárja az ismertetést Rosenbaum.