„A migráció előnyös a globális jólét szempontjából. Csakhogy a politikusok a nemzeti és a regionális érdeket tartják szem előtt, nem pedig a globális közjót” – írja Sebastian Mallaby a Foreign Affairsben.

Mallaby arra vállalkozik cikkében, hogy felmérje a bevándorlás gazdasági következményeit, legalábbis megválaszolja a kérdést, hogy inkább előnyös, avagy hátrányos-e gazdasági szempontból a menekültek és a migránsok befogadása. A migránsok szempontjából meglehetősen egyszerű a képlet. A menekültek és a gazdasági bevándorlók egyaránt jól járnak, a gazdag országokban jobb élet vár rájuk, mint hazájukban.

Az viszont már bonyolultabb kérdés, hogy vajon hazájuk mennyit nyer az elvándorlással. Mint arról a Metazin is beszámolt, nemzetgazdasági szempontból az agyelszívás előnyös és hátrányos is lehet. A kivándorlás és a jobb élet reménye tanulásra ösztönöz. Ha a képzett munkaerőnek aztán csak kis hányada talál külföldön munkát, akkor az otthon maradók hozzájárulhatnak az ország felvirágoztatásához (sőt, az elvándorlók is, hiszen ők is jelentős összegeket utalnak haza). Ám ha a többség elmegy, akkor több a kár, hiszen az adófizetők pénzéből, drágán kiképzett fiatalok külföldön kamatoztatják tudásukat. Más kérdés, hogy az állam vajmi keveset tehet ez ellen, hiszen a fiatalok nyilván a munkahelyek hiánya miatt mennek el, és erkölcsi szempontból aggályos lenne ebbéli szándékukban korlátozni őket.

Már jóval nehezebb felbecsülni, milyen hatással van a bevándorlás a befogadó államokra, hiszen a kérdéssel foglalkozó esettanulmányok következtetései nem általánosíthatók. Közgazdászok kimutatták, hogy a bevándorlással nőnek a bérek, és leginkább az őslakosok fizetése emelkedik. Történelmi példák és statisztikák sora azt is igazolja, hogy a magasan képzett bevándorlók hozzájárulnak a kutatás-fejlesztés sikeréhez (igaz, sokan nem találnak a képzettségüknek megfelelő állást). Az OECD legfrissebb adatai szerint a bevándorlók foglalkoztatási rátája alig marad el az őshonosokétól. Nagy-Britanniában az újonnan érkezők több adót és járulékot fizetnek, mint amennyi segélyt kapnak, és számos afrikai és ázsiai bevándorló csoport gyerekei jobban teljesítenek az iskolában, mint az őslakos angolok gyerekei.

Mallaby kitér arra is, hogy a bevándorlás még az alacsonyabb jövedelműek bérét sem csökkenti. Dánia tizenöt év alatt rengeteg bevándorlót fogadott be: 1994 és 2008 között 1,5 százalékról 4,7 százalékra emelkedett az Európán kívül született lakosság aránya. Ám a bérek mégsem csökkentek, a leginkább alulfizetett munkákból kiszorított, alulképzett dánok nyelvtudásuknak köszönhetően könnyen el tudtak helyezkedni. A dán miniszterelnök éppen október elején közölte azonban, hogy a külföldön született felnőttek alig felének van állása Dániában.

Az európai migrációs hullám kapcsán Mallaby megjegyzi, hogy a bevándorlók gazdasági integrációja csak akkor lehetne sikeres, ha az Európai Unió tagállamai rugalmasabb foglalkoztatáspolitikát fogadnának el. Például könnyíteni kell a munkaviszony megszüntetését a munkáltatóknak, ha azt akarjuk, hogy a bevándorlók munkát találjanak. Ennek fényében pedig már csöppet sem meglepő, hogy az őslakosok körében magasabb a bevándorlás elutasítása, mint azt Mallaby szerint a globális gazdasági racionalitás logikája sugallná.