„Hszi Csin-ping tanulságosnak tartja a Szovjetunió történetét – csak éppen rossz tanulságokat von le belőle” – írja James Palmer, a Foreign Policy ázsiai ügyekért felelős szerkesztője.

A kínai vezetés az elmúlt húsz évben kiemelt figyelmet szentelt a Szovjetunió összeomlásának és a posztkommunista átalakulásnak. A párt tanulmányok és elemzések tízezreit rendelte a szovjet kommunizmus bukásának megértése érdekében. Mint arról a Metazin beszámolt, a Kínai Kommunista Párt a szovjet kommunizmus összeomlásából azt a következtetést vonja le, hogy a központi hatalom megerősítése helyett engedményeket kell tenni a népi kezdeményezéseknek, tiltás helyett integrálni kell a kritikus értelmiséget, és teret kell engedni a kapitalizmus államilag kontrollált változatának. Még Francis Fukuyama is elismerte, hogy a kínai kommunisták ügyesen alkalmazkodnak, és őrzik hatalmukat a demokrácia globális előretörése közepette. Felismerték ugyanis, hogy a középosztály nem liberális szabadságra, hanem apolitikus jólétre és biztonságra vágyik. Ezért, ha van lehetőség a felemelkedésre, nem helyeslik a radikális átalakulást, hiszen tudhatják, hogy a Szovjetunió összeomlása szegénységhez és káoszhoz vezetett. Boldogan támogatják viszont a pártot, ha az élére áll a nagyobb jóléthez vezető gazdasági reformoknak.

Egyes elemzők azt jósolták, hogy Hszi Csin-ping is ezen az úton fog haladni. Úgy érveltek, hogy bár Hszi Csin-ping kezdettől fogva elismerően nyilatkozott a leninista és a maoista ideológiáról csakúgy, mint a nacionalizmusról, mégsem akarja visszacsinálni az elmúlt évtizedek reformjait.

Palmer úgy látja, hogy ezek a jóslatok elhamarkodottak voltak, s hogy Hszi Csin-ping a leninista és maoista eszmék szellemében kormányoz: elődjeinél reformellenesebb, a központi hatalmat erősíti, ráadásul egyre inkább nacionalista politikát folytat. Palmer szerint az ok Hszi Csin-pin erősödő Nyugat-ellenes paranoiája. Az elnök és pártfőtitkár többször kifejtette, hogy a Kínára fenekedő legnagyobb veszély a forradalmi maoista doktrínától elhajló „történelmi nihilizmus”, amelyet a nyugati liberális eszméket terjesztő civilek vallanak. Hszi Csin-pin attól tart, hogy a Szovjetunió összeomlása, a színes forradalmak illetve az arab tavasz mintájára Kínában is Amerika által támogatott forradalom törhet ki, ezért igyekszik megfékezni a nyugati szabadságeszmény terjedését. Palmer egyenesen azzal vádolja a kínai vezetőt, hogy a kulturális forradalom szellemiségét idéző eszközöket alkalmaz. Felidézi, hogy az egyik pártlap tavaly a Zootropis amerikai rajzfilmet is az amerikai világuralmi propaganda eszközének nyilvánította.

Ez persze még nagyon messze van a kulturális forradalom eszköztárától, amelynek az volt a leglátványosabb alkotóeleme, hogy fiatalok tömegeit uszították rá az értelmiségre és középosztálybeliek millióit hurcolták el átnevelő munkára. Továbbá Palmer nem részletezi, hogy a romló kínai–amerikai viszonyon kívül miben áll szerinte a korábbi reformok visszafordítása. Hiszen a kínai vezetés évtizedek óta egyfolytában korlátozza a szólásszabadságot, és az internetet is erős ellenőrzés alatt tartja. Politikai téren éppen az volt a nagy kínai reformok jellegzetessége, hogy a Kommunista Párt uralmát nem fenyegetheti veszély. Mindenesetre Palmer elhibázottnak tartja Hszi állítólagos új stratégiáját. Minden bizonnyal arra céloz, hogy az elmúlt évtizedek reformjai csak olyan eszközökkel és olyan áron fordíthatók vissza, amelyek előbb-utóbb a párt ellen hangolhatnák az egyre szélesebb és befolyásosabb középosztályt.