„A nemzetközi kereskedelmi egyezmények a politikai viták megkerülésének trükkös politikai eszközei. Korai lenne leírni még a bennük rejlő lehetőségeket” – olvassuk a Literary Review of Canada hasábjain Krzysztof Pelc politológus recenzióját a Metazinból is ismert Dani Rodrik közgazdász Egyenes beszéd a kereskedelemről: ötletek egy normális világgazdaságra című kötetéről.

Mint a Metazin olvasói tudják, Dani Rodrik a globalizáció és a szabadkereskedelem egyik legismertebb kritikusa. Csakúgy, mint Joseph Stiglitz, a globális kapitalizmussal szembeni szkeptikusok másik főpapja, egykor Rodrik is a szabadkereskedelem híve volt. Már közel húsz éve megjelent fontos tanulmányában is kifejtette, hogy a gazdasági globalizáció erősödése szükségképpen a demokratikus önrendelkezés vagy a nemzetállam gyengülésével jár. Akkoriban azonban gazdasági szempontból még inkább előnyösnek látta a globalizációt, és a nemzetállam gyengülését tartotta a legkisebb rossznak. Ezért a transznacionális politikai integrációt, egyfajta globális köztársaság létrejöttét sürgette: a nemzetek fölötti demokrácia és a globális szabadkereskedelem kombinációját szorgalmazta.

Azóta Rodrik száznyolcvan fokos fordulatot vett. Az elméleti keret a régi, ám Rodrik ma már a nemzeti önrendelkezést és a demokratikus döntéshozatalt tartja fontosabbnak. Mint arról korábban beszámoltunk, egyenesen azt állítja, hogy demokrácia csak nemzetállamban lehetséges. A nemzetek fölötti kormányzást és a liberális normákat – igaz, a populizmushoz hasonlóan – a demokráciára fenekedő veszélynek látja. Sőt, a szabadkereskedelmet a populizmus szálláscsinálójának nevezi. Rodrik ezért azt szorgalmazza, hogy a nemzetállamok maguk tegyék rendbe saját gazdaságukat, figyelembe véve a helyi adottságokat, ahelyett, hogy valamilyen univerzális receptet próbálnának meg alkalmazni. Pelc mindenekelőtt kapitalizmusellenesnek minősíti Rodrik gondolatait, majd megállapítja róluk, hogy ma már egyáltalán nem számítanak forradalminak. Elvégre már a Világbank egykori szakértői és a neoliberális dogmák korábbi megfogalmazói is bírálják az instant kapitalizmus és a washingtoni konszenzus receptjét.

Pelc mindazonáltal óva int a gazdasági izolacionizmustól és a protekcionizmustól. A szabadkereskedelmi megállapodásoknak ugyanis van egy fontos, ám általában elhallgatott célja. Éspedig az, hogy a kormányok megkössék saját kezüket, és a szabadkereskedelmi megállapodások ürügyén olyan reformokat hajtsanak végre, amelyeket amúgy szinte lehetetlen lenne elfogadtatni. Pelc arra utal, hogy a szuverenitás nem garancia arra, hogy az állam képes a közérdeket képviselni. A nagy hazai cégek éppúgy lobbiznak, mint a külföldiek. Sőt, a hazai cégek még a nemzeti érzelmekre is hagyatkozhatnak a közérdekkel ellentétes vállalati céljaik védelmében. Például nemzeti érdeknek állíthatják be olyan iparágak védővámokkal, importkorlátozásokkal és szubvenciókkal való fenntartását, amelyek protekcionista támogatás nélkül nem volnának versenyképesek. Példaképpen éppenséggel nem monopóliumokat említ, hanem a kanadai gazdák és a tejtermelők állami szubvencióját. Szerinte káros fenntartani a drága hazai agrártermelést, ámde ezekkel az erős csoportokkal a kormány nem tudna szembeszállni, viszont a szabadkereskedelmi megállapodások miatt az olcsó import képes letörni az agrárlobbi ellenállását. Másik példája Japán, és ott is a hazai mezőgazdasági termelők védelme volt a téma. A 778 százalékos importvámok miatt a japánok sokáig rendkívül magas árat fizettek a rizsért – mígnem Abe Sinzó miniszterelnök a Transz-csendes-óceáni partnerség (TPP) aláírásával megnyitotta a piacokat, és letörte a rizs árát. Hogy mi lett a rizstermelőkkel és a falusi élettel, azt Pelc nem vizsgálja.

„A nemzetközi kereskedelmi szerződés a belpolitikai csel végrehajtásához szükséges.” Vagyis a szabadkereskedelmi megállapodások elsősorban a gazdasági reformok, és mindenekelőtt a kevésbé hatékony iparágak befolyását csökkentő eszközök – véli Pelc. Rodrik erre nyilván megjegyezné: na ugye, hogy a demokrácia látja az akadálytalan globalizáció kárát, hiszen olyasmi következik be, amit a lakosság nem szavazna meg.

Azt viszont Pelc is elismeri, hogy a globális kereskedelem és a piacok megnyitása nem mindenki számára előnyös. A gazdasági integráció árnyoldalait szemléltetve az Európai Unió példáját említi, felidézve, hogy a rendkívül különböző teljesítményű gazdaságok politikai és fiskális központosítás nélküli monetáris uniója rendkívül komoly válságot okozott Görögország esetében. Pelc egyetért Rodrikkal abban is, hogy az EU-ban a gazdasági integráció gyengítette a demokratikus önrendelkezést, és előkészítette a talajt a populista és EU-szkeptikus pártoknak. Demokratikus szempontból is aggályos, hogy a nemzetközi szabadkereskedelmi szerződések ürügyén, vagyis a demokratikus önrendelkezéstől függetlenül (vagy akár azzal szemben) reformálja meg az állam a gazdaságot. Fő problémája az elitellenes mozgalmak megerősödése. Úgy véli azonban, hogy ezen a jóléti állam intézményei segíthetnek. Kanadában például nem okoztak populista előretörést a nyitott piacok. Pelc ezt azzal magyarázza, hogy az állam bőkezű szociális transzferekkel segítette a piacnyitás veszteseit abban, hogy magasabb hozzáadott értékű iparágakban helyezkedjenek el. Az Egyesült Államokban, ahol gyenge a jóléti állam, a veszteseknek csak a protekcionista politika támogatása maradt eszközül.

Még ha elfogadjuk is Pelc érvelését, kérdéses, hogy vajon pusztán a hatékonyságnak kell-e meghatároznia a gazdaságot. Elvégre a vidéki életnek és a földművelésnek általában kulturális jelentősége is van. Van, aki szerint a hagyományokat akkor is érdemes fenntartani, ha gazdasági szempontból nem ez a leghatékonyabb.