„A jólét és a nyugati társadalom fejlődése egyre szűkebbre szorítja a valóban üldözöttek és kirekesztettek rétegeit, ezért a társadalmi igazságosság felkent harcosainak szemében megnő a jelképes identitások szerepe” – olvassuk Bo Winegardtól, az Ohio állambeli Marietta egyetemének tanárától a Quillette magazinban.

A szerző bevallja, hogy sokáig nem aggasztotta őt az úgynevezett progresszivizmus térhódítása. Azt gondolta, a jólét sajnálatos, de elviselhető velejárója ez. Ma már súlyos, egyre dagadó problémának tartja. Úgy látja, hogy az amerikai Demokrata Párt új sztárjait adó progresszív mozgalom hat olyan elvet, értéket támad, amelyek a nyugati társadalom sikerének alapjai közé tartoznak.

A régi baloldali mozgalmak hibáját ismétlik meg, amikor félreértelmezik az emberi természetet. Azt gondolják, hogy az emberek egyes csoportjai mindenben azonos teljesítményre képesek, csereszabatosak, és ha valaki ezt nem látja be, azonnal előítéletesnek bélyegzik. Emiatt vesztette el állását a Google-nál az a James Danmore, aki egy belső vitafórumon részben genetikai okoknak tulajdonította a nők alacsonyabb arányát a high-tech szakmákban. A genetikai ok nem alacsonyabb intelligenciaszintet jelent, hanem más hajlamokat, a belőlük következő eltérő érdeklődési területekkel. Ha erőszakkal próbálunk egyenlő arányokat teremteni – érvel Winegard –, akkor nem a legjobbakra fogjuk bízni a feladatot, és ezzel szembemegyünk a Nyugat sikerének egyik alapelvével. Ha az embereket és csoportjaikat egymással behelyettesíthetőnek tekintjük, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a kapitalizmus gonosz rendszer, és minden hierarchia kizárólag a rosszindulat és az előítélet eredménye. Ez a megfontolás áll amögött, hogy az Egyesült Államok Demokrata Pártjában oly népszerűek a szocialista tanok.

A progresszivizmus második jellemzője az áldozati kultúra. Feketék, muzulmánok, nők, melegek és más kisebbségek e felfogás szerint mind az előítéletes többség, illetve a rasszista, szexista, nőgyűlölő társadalom áldozatai. Az igazi hátrányos diszkrimináció visszaszorulóban, de aki harcolni akar ellene, majd talál magának – írja Winegard. Azelőtt az erős, teherbíró polgár volt az eszménykép, ma viszont a szerencsétlen, akit üldöznek – és Winegard szerint ez nem éppen a siker receptje. Azonkívül a többség nemcsak ezzel fog szembeszállni, hanem a valódi diszkrimináció elleni fellépést is nehezebben fogja elfogadni.

Állítólag az ilyen érzékeny csoportok védelmét szolgálja a progresszivizmus harmadik törekvése: a káros vélemények elhallgattatása. Márpedig a véleményszabadság a nyugati civilizáció alapelvei közé tartozik, és az elmúlt két évszázad fejlődése elképzelhetetlen lett volna nélküle.

Ezzel szorosan összefügg a negyedik tényező: sutba dobják az ártatlanság vélelmének elvét. Elég rámutatni valakire, nem szükséges bizonyítani a vádat, s az illető, legalábbis a nyilvánosság szemében máris bűnösnek tekinthető.

Az ötödik tényező az előzővel összefüggő tömegpszichózis. Olyan tömeges támadás érheti a kiszemelt állítólagos tettest, amellyel szemben teljesen védtelen. AZ IAC médiavállalatnál így vesztette el vezető állását Justine Sacco, aki egy tweetben kigúnyolta azokat, akik minden afrikait AIDS-esnek gondolnak, de a támadó tömeg nem értette a gúnyt (pedig odaírta, hogy tréfál) és őt vádolta rasszizmussal. Hiába tanúsították a munkatársai, hogy egyáltalán nem rasszista.

A progresszivizmus hatodik jellemzője a nyugati történelem nagyjainak deheroizálása. Amivel nem lenne baj, ha nem tennék őket mindjárt gyűlölet tárgyává. Washingtontól Churchillig mind magán viselte korának negatív vonásait, de mégiscsak ők teremtették meg a minden eddiginél egyenlőbb és biztonságosabb világot.

Winegardot nyugtalanítja, hogy e jelenségeknek nagy tábora van az amerikai egyetemeken, sőt, már a nagyvállalatoknál és az állami intézményekben is.