„Az elmúlt fél évszázad családmodellje katasztrofális következményekkel járt. Ideje lenne valami újat kitalálnunk” – írja David Brooks az Atlantic magazinban.

Az amerikai családmodell válságban van. Egyre gyakoribb a válás, és egyre több a csonka család. 1960-ban az amerikai felnőtt népesség még csaknem háromnegyede élt házasságban, ma alig fele. Egyesek a modern társadalom és gazdaság szükségszerű velejárójának tartják, hogy a házastársi kapcsolat veszít fontosságából. Mások a párválasztás hagyományos normáinak megkopásával magyarázzák a jelenséget. A baloldalon általában az alsó középosztály elszegényedésére vezetik vissza a család gyengülését. A konzervatívok közül viszont sokan a növekvő jólét és a női egyenjogúság rovására írják, szélsőséges esetben liberális összeesküvést vélnek látni mögötte.

Néhány éve Brooks is az erkölcsi hanyatlásnak tudta be a család válságát, mindamellett támogatta a melegek házasságát. Újabb írásában azonban a hagyományos kétszülős családmodellben, a nukleáris családban véli megtalálni az okát. Ma ezt konzervatív modellnek tekintjük, pedig valójában a második világháború után vált uralkodóvá Amerikában. Korábban egész rokonságok éltek együtt. Az emberek életük nagyobb részét a tágabb család körében töltötték. 1800-ban még így élt a családok 90 százaléka, és az amerikaiak háromnegyede még 1850-ben is kiterjedt családban nőtt fel.

A kétszülős család jóval nagyobb szabadságot ad az egyénnek. Ismeretlenek között élve nagyobb a privátszféránk, és a kis, független családok könnyebben költöznek, ami pedig a modern ipari társadalmak rugalmasságának fontos feltétele. Csakhogy ennek nagy ára van – írja Brooks. A gazdagabb társadalmakban több a magányos ember. A rokonságtól független családok tagjai sokkal inkább kiszolgáltatottak, mint azok, akik számíthatnak a közelben élő rokonokra. A jómódúak ebből nem sokat éreznek, hiszen ők meg tudják fizetni azokat a szolgáltatásokat, amelyeket korábban a nagycsalád nyújtott, a szegények azonban nem. Vagyis a nukleáris modell elterjedésével nőtt az egyenlőtlenség. A gyerekek szocializációjára is jó hatással volt a több nemzedék együttélése, és persze az idősebbek is kevésbé voltak magányosak, mint ma.

„A konzervatívok családmodellje nem működik, a progresszívoknak viszont egyáltalán nincs elképzelésük arról, milyennek kell lennie a családnak, hiszen ők nem akarnak ilyesmit előírni a társadalom számára” – írja Brooks, mindazonáltal mégsem tartja reménytelennek a helyzetet. A gazdasági válság sokakat arra kényszerített, hogy összeköltözzenek szüleikkel vagy gyerekeikkel, Brooks azonban úgy véli, hogy a modern világban nem lehet feltámasztani a hagyományos nagycsaládos modellt. Kutatásokra utal, amelyek szerint az ősi törzsi kultúrákban, különösen a nomádok esetében, nem a vérségi kötelék volt a tagság legfontosabb kritériuma, hanem az egymásra utaltságból fakadó összetartozás. Brooks számos jelét látja, hogy az amerikaiak kezdik felismerni a kis közösségek értékét. Úgy véli, hogy az együttműködő szomszédság, de még a meleg családokat tömörítő szervezetek terjedése is erre utal. „A vérségi köteléktől független újfajta amerikai családmodell ismerősnek tűnne vadászó-gyűjtögető őseinknek.”