„A történészek szerint a múlt végtelenül összetett, és a jövő megjósolhatatlan. A természettudósok nem így látják. Kinek van igaza?” – teszi fel a kérdést esszének is beillő cikkében Amanda Rees tudománytörténész az Aeon magazin hasábjain.

Mint arról a Metazin is beszámolt, a történészek újabban távcsőre cserélik a mikroszkópot, és aprólékos mikroelemzés helyett átfogó, világmagyarázatnak is beillő, és egyben közérthető, egyszerű történelmi narratívákat dolgoznak ki. A műfaj leginkább ismert szerzője Yuval Noah Harari polihisztor, aki néhány száz oldalon a világegyetem történetének elmesélésére tesz kísérletet. Az ilyen megközelítések a 19. század vége óta nem voltak divatosak, legalábbis a történészek körében. Ők ugyanis spekulatívnak és tudománytalannak tekintették a nagyívű szintetizáló megközelítéseket.

Csakhogy a számítástechnika és az informatika fejlődésével új historiográfiai perspektívák nyíltak. A digitalizálásnak és a szövegfelismerésnek hála, sokkal nagyobb anyagot lehet áttekinteni, mint korábban. De nemcsak mennyiségi, hanem minőségi szempontból is új távlatok nyíltak a történelem tanulmányozásában. A történelem múzsájáról, Klióról elnevezett kliodinamika művelői a múltbeli események matematikai modellezésével kívánják egzakttá tenni a történelemtudományt. Az irányzat egyik úttörője Peter Turchin. A zoológusból történésszé avanzsált tudós megelégelte, hogy a történészek annyi végtelen vita ellenére sem tudnak megegyezésre jutni a múlt értelmezésében. A természettudós végzettségű Turchin szemében ez olyan, mintha a termodinamika mellett a flogiszton-elméletet is legitimnek gondolnánk, ami nyilvánvalóan abszurd, hiszen a két magyarázat kizárja egymást.

Mint Rees felidézi, a kliodinamika hívei azt feltételezik, hogy a történelemnek is megvannak a maga természettörvényei, amelyeket az egzakt adatok megfigyelésével fel lehet tárni. És ahogyan a természettudományban, úgy a történelemtudományban is lehetséges a jövő eseményeinek előrejelzése. Turchin például tíz éve azt jósolta, hogy 2020-ban súlyos válság sújtja majd a nyugati demokráciákat.

Reesnek nincs kifogása az ellen, hogy a történelemből tanulságokat vonjanak le a jelenre és a jövőre nézve. Elvégre a történészek többsége is azt vallja, hogy a múlt megértése segíthet a jelenben eligazodni, és befolyásolhatja a jövőt is. Ám ettől a történelem még nem lesz szigorúan egzakt természettudomány. A történészek ugyanis nem szigorú tényekkel dolgoznak. A történelem forrásanyaga nem kvantifikálható egykönnyen. Arról nem is szólva, hogy a források mindig szelektíven és elfogultan írják le a múltbeli eseményeket. Ezért hiába elemezzük őket egzakt statisztikai módszerekkel, még akkor sem tudnánk feltárni a történelem természettörvényeit, ha lennének ilyenek.

Cikke végén Rees felidézi, hogy nem a kliodinamika képviselői az elsők, akik négyszögesíteni akarják a történelemtudományt. A pozitivisták, élükön Henry Thomas Buckle-lal és August Comte-tal már megpróbálkoztak ezzel. Sőt, tulajdonképpen Hegel majd Marx is azt feltételezte, hogy a múlt megismerése olyan szabályszerűségeket és összefüggéseket tárhat föl, amelyeknek segítségével a jövőt is meg lehet jósolni. Rees nem rejti véka alá azon meggyőződését, hogy a kliodinamika tudósai sem járnak nagyobb sikerrel a jövő előrejelzésében, mint 19. századi elődeik.