„Franciaországnak ki kellene vonnia magát az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatósága alól” – erre a ma kifejezetten irreálisnak hangzó következtetésre jut a konzervatív Causeur havi folyóirat novemberi számában régi ismerősünk, Alain Finkielkraut filozófus, a Francia Akadémia tagja.
Finkielkraut már három évtizeddel ezelőtt is arra figyelmeztetett, hogy a muzulmán vallási közösségek különállása nem vezet jóra. Akkor tucatnyi neves értelmiségi társaságában Lionel Jospin közoktatásügyi miniszterhez (a szocialista párt későbbi főtitkárához, majd miniszterelnökhöz) intézett nyílt levelükben azt írták, hogy a muzulmán fátyol engedélyezése az iskolákban a francia oktatási rendszer Münchene lehet. Most ő is felidézi – ahogy a közelmúltban a Metazin is megemlítette –, hogy egy Obin nevű minisztériumi főfelügyelő 2004-ben megkongatta a vészharangot: a tanárok meghátrálnak a muszlim tanulók és szülők erőszakos fellépése előtt. Senki a füle botját sem mozgatta, s azóta nagyon sokat romlott a helyzet.
A terroristák többnyire egyedül, vagy kis csoportokban követik el tetteiket, és magától értetődik, hogy nem általában a muzulmánok felelősek a terrorizmusért. De a tettesek nem egyedül vannak. Van társadalmi hátterük, és sokan közülük nem a Közel-Keleten, hanem Franciaországban radikalizálódnak.
Ennek a háttérnek a mibenlétéről Macron elnök választási kampányában még azt mondta, hogy az állam nem teremt a muszlim fiataloknak elég lehetőséget a gazdaságban, ezért sokan szembefordulnak a társadalommal. Most, amikor egy tanárt szeptemberben lefejezett egy iszlám terrorista, Macron megváltoztatta véleményét.
Finkielkraut helyesli, hogy az államfő fel kíván lépni a szélsőséges hitszónokok és csoportok ellen. Kérdés, hogy elég lesz-e, amit tervez. A legutóbbi három franciaországi merényletet menekültek követték el. Felül kell tehát vizsgálni a menedékjogi eljárást. Nem lesz könnyű. A köztéri fátyoltilalom például többször elbukott a bíróságokon, elvetette az alkotmánybíróság szerepét betöltő Államtanács is, és évekkel később, 2004-ben lett belőle törvény. Egy osztrák bíróság elítélt egy írónőt, amiért pedofilnak minősítette a kisgyermekkel házasuló Mohamed prófétát. Az Emberi Jogok Európai Bírósága pedig helybenhagyta az ítéletet.
Finkielkraut azt a baloldali hagyományt tartja ezért felelősnek, amely ideológiát gyárt az antirasszizmusból és az idegengyűlöletből, és félig-meddig fasiszta fellépésnek tekinti a bevándorlás korlátozását, a francia állameszme védelmét. Ez a felfogás tükröződik a magas bíróságok gondolkodásában, s ilyen igazságszolgáltatási környezetben nehéz szigorítani a bevándorlást és az iszlamista csoportok elleni fellépést. Ezért gondolja Finkielkraut, hogy ha Franciaország meg akarja védelmezni a kritikai gondolkodás szabadságára épülő európai civilizációt, akkor ki kell szabadulnia az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatósága alól. Ez az elképzelés annyira szembemegy az uralkodó felfogással, mely a strasbourgi testületet éppen hogy az európai civilizáció egyik legtekintélyesebb képviselőjének tekinti, hogy a Causeur nem emeli ki a szövegből, sem címben, sem alcímben, sem bekezdéscímben, de még csak dőlt betűkkel sem.
Nagy kérdés, hogy Franciaországban, ahol a lakosság mintegy tíz százaléka lehet muszlim, és mint maga Finkielkraut mondja, a muszlim többség az iszlamistákat nem rekeszti ki nyilvánosan, egyáltalán megállíthatók-e a kedvezőtlen folyamatok jogállami eszközökkel. A filozófus itt nem szolgál gyakorlati megoldással. Elméletben azonban megállapítja, hogy az a jog, amely felszámolja az államot, nem eredményezhet jogállamot.