„A pandémia rávilágított az olyan megközelítés hibáira, amely szerint az embereket manipulálni kell, hogy helyes döntéseket hozzanak” – olvassuk Allison Schrager közgazdász tollából a City Journalben.

A koronavírus-járvány kitörése óta folynak a viták, hogy a demokratikus államokban mekkora szerepe legyen a szakértőknek a pandémiával kapcsolatos döntésekben. Nem olyan nagy újdonság ez, mint gondolnánk, hiszen ősidők óta ismert a dilemma, hogy vajon a tanult emberek, avagy a tömegek bölcsebbek-e.

Schrager azokat a népszerű elméleteket veszi górcső alá, amelyek szerint a tanult elitnek ügyes ösztönzéssel kell megvédenie a tömeget saját ostobaságától: a döntést formálisan a népre kell bízni (elvégre a demokratikus szabadság ezt követeli meg), de azért finom módszerekkel a hozzáértő szakértők által javallott irányba kell terelgetni az embereket. Schrager szerint a politikusok és az egészségügyi hatóságok ebből a megfontolásból elferdítették a tényeket. Azzal akarták a helyes magatartásra ösztönözni az embereket, hogy eltorzították a kockázatokat és a problémákat, attól tartva, hogy az egyszerű polgár nem lenne képes felmérni a rizikót, és így felelőtlenül döntene. A szakértők ezért hol bagatellizálták, hol pedig felnagyították a kockázatokat. A félelemfaktor és az elővigyázatosság növelése érdekében például veszélyesnek nyilvánították a kültéri találkozásokat is, miközben semmilyen adat nem igazolta, hogy szabad levegőn jelentős a fertőzés kockázata, ha a felek megtartják a szükséges távolságot. Hasonló ferdítés jellemezte a tesztelés utáni találkozások esetleges veszélyeinek bemutatását.

Ám minden korábbinál ártalmasabb a szakértőknek az amerikai kormány által is sokáig osztott véleménye, miszerint az után is maszkot kell majd viselnünk, hogy beoltottak bennünket – véli Schrager. (A járványügyi hivatal azóta megváltoztatta álláspontját az ügyben.) A közgazdász szerző kifejti, hogy a valós kockázatok jó szándékú elferdítése súlyosan aláássa a szakértőkbe és a hatóságokba vetett bizalmat. Márpedig, ha csökken a bizalom, akkor az oltási hajlandóság is gyengülni fog. Arról nem is szólva, hogy egy következő válság még súlyosabb lesz, hiszen az emberek kevésbé fogják követni a szakértők javaslatait. A szerző friss kutatásokra hivatkozva megjegyzi, hogy az átlagember elég jól meg tudja ítélni a kockázatokat, és képes racionális döntést hozni, feltéve, hogy megbízik az elé tárt számokban és tényekben.

Elnézve a járvány súlyosságáról, a védekezés hatékonyságáról és a követendő stratégiáról kialakult vitát, félő, hogy a bizalomvesztés már most is jelentős. Ráadásul nemcsak a kockázatok szándékos ferdítése járul hozzá, hanem az is, hogy a hozzáértők is homlokegyenest ellentétes javaslatokat fogalmaznak meg. Jeffrey Tucker például úgy véli, hogy a szakértők és a hatóságok maguk alatt vágják a fát a szerinte semmilyen kézzelfogható eredményt nem hozó szigorú lezárások szorgalmazásával. És nem ő az egyedüli, aki arra a következtetésre jut, hogy a korlátozások nemhogy csökkentették volna, de még növelték is az elhalálozások számát. Mások még keményebben fogalmaznak, és szándékos gazdasági károkozással vádolják a lezáráspárti „szakértő-türannoszokat”. A szakértők többsége viszont arra mutat rá, hogy a találkozások számának csökkenése szükségképp akadályozza a vírus terjedését, és csakugyan, a szigorú korlátozásokat mindig a járványgörbe esése követi. Bárkinek legyen is igaza, ember legyen a talpán, aki eligazodik az ellentétes szakértői vélemények dzsungelében.