„Ha Oroszország gesztusokat tenne, és visszavonná csapatait az ukrán határ mellől, azt az Egyesült Államok és a Nyugat a gyengeség jelének tekintené, Ukrajna pedig alkalmat látna benne a donyecki konfliktus katonai megoldására. Ez utóbbi esetben Putyin és a Kreml számára két lehetőség maradna: háborút indítani, avagy megszégyenülni” – latolgatja az orosz–ukrán konfliktus kilátásait Nikola Mikovic szerb geopolitikai elemző az Asia Times hasábjain.
Az elmúlt hetekben egyre-másra jelennek meg az orosz–ukrán válsággal kapcsolatos elemzések és előrejelzések. Az még hagyján, hogy a politikusok is össze-vissza beszélnek, egyik nap küszöbön álló orosz támadást vízionálnak, másnap pedig bíznak a békés rendezés esélyében. A decemberben még leginkább borúlátó ukrán kormány ma már inkább nyugtatná a kedélyeket. Ahogyan Zelenszkij ukrán elnök, úgy Biden amerikai elnök is egyszer erőt akar mutatni, máskor pedig tárgyalóképességét és békés szándékait állítja előtérbe, attól függően, hogy éppen melyik tűnik belpolitikailag kifizetődőnek.
Az elemzők között sincs egyetértés. Van, aki lényegében kizártnak tart egy átfogó orosz offenzívát. Eszerint az orosz erődemonstráció célja, hogy tárgyalóasztalhoz ültessék a NATO-t, és elérjék a kelet-európai bővítés végleges leállítását. Mások szerint biztosra vehető az orosz támadás, éspedig azzal a céllal, hogy elcsatolják a többségében oroszok lakta keleti régiókat, szárazföldi folyosót nyissanak a Krímhez, és esetleg oroszbarát ukrán kormányt segítsenek hatalomra. Sokan a Szovjetunió visszaállításától, de legalábbis a régi birodalmi érdekszféra újjáélesztésétől tartanak. Akad, aki még ennél is messzebbre megy. Ivan Krasztev bolgár politológus úgy véli, hogy Putyin Európa és a NATO felbomlasztását akarja elérni a konfliktussal. Frank Füredi szociológus pedig nyugatellenes kínai–orosz tengely kialakulásától tart. Mint azt Joshua Yaffa megjegyezte, nem csoda, ha az ember teljesen összezavarodik, és naponta változik, hogy mit gondol. Persze az is lehet, hogy pontosan ez Putyin célja.
A szemle elején idézett Mikovic úgy véli, Nyugat-Európa és Ukrajna egyre inkább blöffnek látja Putyin erőfitogtatását. Ha Putyin támadni akarna, már korábban megtette volna. A NATO ezt belátva utasította vissza az orosz elnök ultimátumát, amely arról szólt, hogy Ukrajna soha ne léphessen be a NATO-ba, továbbá vonják ki a NATO-támaszpontokat a Varsói Szerződés egykori tagállamaiból.
Mindez azonban korántsem jelenti, hogy Putyin nem fog támadni, figyelmeztet Mikovic. Sőt, minél látványosabb és megalázóbb a visszavonulás, annál inkább lehetséges, hogy Putyin az arcvesztés helyett a háborút választja. Ha meghátrál, Putyin elvesztheti geopolitikai tekintélyét és népszerűségét az orosz választók körében, ezért elképzelhető, hogy a blöffnek induló csapatösszevonásokból fegyveres összecsapás lesz.
Hasonló aggodalmának ad hangot Dan Altman és Kathleen E. Powers a Foreign Affairsben. A nemzetközi kapcsolatok két szakértője arra figyelmeztet, hogy a túlzottan kemény elrettentés visszafelé sülhet el. Minél durvább válaszokat ígérnek és minél szorosabbra húzzák a vörös vonalakat, annál nehezebb lesz mindkét fél számára elfogadható kompromisszumot kötni. A tárgyalási pozíció javítására bedobott fenyegetések arra késztethetik az ellenfelet, hogy csak azért se hajoljon meg. Altman és Powers megjegyzi, hogy Ukrajna fontosabb Moszkvának, mint a Nyugatnak: az utóbbi biztosan nem szállna háborúba miatta. Viszont a túlzottan kemény elrettentés arra késztetheti Putyint, hogy tekintélyének megőrzése és erejének demonstrálása érdekében szembeszegüljön. Ám ő is teljesíthetetlen követeléseket fogalmaz meg, ezért a NATO és Biden elnök sem hátrálhat meg egykönnyen.
Mindebből pedig az következik, hogy végül a gyáva nyúl játékhoz hasonló helyzet alakulhat ki. Ha egyik fél sem rántja félre a kormányt, akkor katasztrofális frontális ütközés történik. Sovány vigasz, hogy viszont a bátorságpróbát mindketten kiállják.