„Ha a konzervatívok az új punkok, akkor a haladó szelleműek lettek az új puritánok?” – kérdezi a Law & Liberty szemlerovatában Daniel N. Gullotta vallástörténész Noah Rothman konzervatív politikai elemző Az új puritánok felemelkedése című könyve kapcsán.
Az elmúlt évben több olyan kötet jelent meg, amely az amerikai haladó baloldal woke eszmeiségét a vallásos mozgalmakkal, elsősorban is az amerikai puritanizmussal állította párhuzamba. A Metazinból is ismert John McWorther nyelvész Woke rasszizmus című könyvében vallási fanatizmussal vádolta a baloldali antirasszista mozgalmakat (hozzátéve, hogy a woke eszmeiség csakis árt a fekete bőrűeknek, akiken segíteni szándékozna). Andrew Doyle északír komikus és politikai kommentátor Az új puritánok című monográfiájában az intoleráns vallási vakbuzgósághoz hasonlította a társadalmi egyenlőség divatos baloldali mozgalmainak módszereit, egyebek között az elhallgattatás kultúráját, képviselőit pedig „a modern, Isten nélküli kor papságának” nevezte, azzal vádolva őket, hogy a nyugati társadalmakra akarják kényszeríteni új értékvilágukat. Anne Applebaum terjedelmes esszében fejtette ki hasonló véleményét a woke puritánokról. Erre a következtetésre jutott Tara Isabella Burton is: Különös rítusok. Az Isten nélküli világ új vallásai című könyvében a vallás nélküli világ rituális kultuszaként értelmezte az identitáspolitikai mozgalmakat.
Rothman azonban elemzésében a fenti szerzőknél is tovább megy – jegyezi meg Gullotta. Nemcsak azt mutatja ki, hogy a mindenhol rendszerszintű faji diszkriminációt, hímsovinizmust és transzellenességet orrontó woke baloldali eszmeiség valójában moralizáló ideológiai inkvizíció, és a történelemoktatástól és a környezetvédelemtől kezdve a művészeten át az öltözködésig, a sportig, sőt a szexualitásig és a családalapításig elveszi a dolgok élvezeti értékét, és örömtelenségre kárhoztat. Rothman nemcsak elméleti hasonlóságot lát a 17. századi puritánok és a mindent a moralizálásnak alárendelő woke baloldal között, hanem oksági kapcsolatot: azt állítja, hogy a puritán eszmeiség búvópatakként végigkíséri az Egyesült Államok történelmét. Míg azonban korábban szinte csak a jobboldali keresztények követelték az erkölcs politikai kikényszerítését (alkoholtilalommal, a fogyasztói szokások átalakításával, a pornográf tartalmak korlátozásával vagy a homoszexuális kapcsolatok tiltásával), addig ma a haladó baloldal erőszakolná rá morális nézeteit a társadalomra.
Gullottát ugyan nem győzi meg a puritanizmus folytonosságára vonatkozó állítás, de a woke baloldal intoleráns erkölcsi hadjáratával kapcsolatos elemzést helytállónak tartja. A gondolatot továbbfűzve megjegyzi, hogy a progresszív baloldal moralizáló fordulatával egyidőben a jobboldalon jelent meg a punk lázadás kultúrája. Gullotta utal rá, hogy a trumpi jobboldali populizmus kulturális tabudöngetése a korábban a baloldalra jellemző ellenkultúra lázadásával rokon.
A nagy kérdés persze az, hogy a baloldal puritán fordulata milyen politikai következményekkel járhat. Van, aki szerint az illiberális doktrinerség bukásra van ítélve. Gullotta ennél óvatosabban fogalmaz, és egyáltalán nem veszi biztosra, hogy tartós lesz a szekuláris punk konzervatívok szövetsége a hagyományos, puritán keresztény jobboldallal, hiába a közös woke ellenség. A punk és a puritán jobboldal koalíciójának esélyeit latolgató N. S. Lyons közpolitikai elemző a szintén konzervatív City Journal hasábjain úgy vélekedik, hogy a jobboldalnak csak akkor lehet esélye tartósan hatalomra jutni, ha sikerül egységes ideológiát kialakítania, és ezen a réven kulturális tőkét felhalmoznia. Amíg ezt nem képes megvalósítani, nem cserélheti le a társadalmi, gazdasági és államigazgatási kulcspozíciókat elfoglaló baloldali nómenklatúrát.