„A nagy gazdasági világválság a progresszívokat igazolta, akik a vásárlóerő növelését szorgalmazták. A nagyvállalatok túl nagy hatalomra tettek szert, ezért az államnak be kellett avatkoznia, magasabb bérekkel és alacsonyabb árakkal kellett élénkítenie a keresletet” – olvassuk az American Prospect magazinban Meg Jacobs princetoni gazdaságtörténész esszéjét.

Bár az infláció mértéke lassan csökkenni kezdett, az Egyesült Államokat továbbra is megosztja a kérdés, hogy miképp kell harcolni az áremelkedés ellen. Akárcsak a hetvenes években, a republikánusok most is az állami kiadások csökkentésével és kamatemeléssel zaboláznák meg az árakat. Szerintük Biden elnök gazdaságélénkítő programja olaj volt a tűzre: a kormány pénzszórása csak tovább szította az inflációt, és a jegybank későn indított kamatemelése nem tudta letörni az áremelkedést. A demokraták viszont úgy gondolják, hogy az államnak a válság elkerülése céljából a keresletet kell ösztönöznie, akár jelentős támogatások árán is. A hagyományos baloldali populizmus szellemében keményen bírálják a nagyvállalatokat, azzal vádolva őket, hogy a féktelen profitéhség miatt emelik az árakat. Demokrata párti politikusok árplafon bevezetését szorgalmazták, Biden elnök pedig nyerészkedéssel vádolta meg az olajvállalatokat, és különadókkal fenyegette meg őket. Ezekből ugyan nem lett semmi, de az amerikai elnök több intézkedést hirdetett, amelynek célja a Biden szerint kizsákmányoló nagyvállalatok extraprofitjának csökkentése és a „bérből és fizetésből élők” helyzetének javítása – és nem mellesleg a kétkezi munkások szimpátiájának visszanyerése.

Jacobs nem rejti véka alá, hogy tökéletesen egyetért a kormány baloldali, nagytőke-ellenes programjával. Úgy véli, hogy Biden elnök a 20. század eleji progresszív baloldal receptjét vette elő. A baloldal akkoriban is a nagyvállalatok gazdasági befolyásának és nyereségének csökkentével igyekezett megfizethetővé tenni az életet az átlagamerikai számára. A baloldal teoretikusai az elszabaduló infláció miatt a kartelleket és a nyerészkedő, szolgáltatásiakat és áruikat túlárazó vállalatokat okolták, és a kormány beavatkozását követelték az árak letörésére. Nem pusztán a népboldogítás vezette őket: felismerték, hogy a gazdasági növekedéshez elengedhetetlen az erős belső kereslet, az pedig csak akkor tartható fenn, ha nő a bérből és fizetésből élők keresete. Roosevelt elnök New Deal programja ebben a szellemben fogant: a gazdasági válságban a bérek növelésével és az árak hatósági letörésével akarta elérni a teljes foglalkoztatottságat és a gazdasági növekedést. Ennek jegyében szigorú trösztellenes szabályokat léptetett hatályba, előírta a minimálbért, majd a háború idején hatósági árszabályozást vezetett be.

Jacobs megjegyzi, hogy akkoriban a baloldal egyáltalán nem volt válogatós a módszerek tekintetében. A túlárazások ellen harcoló Árszabályozási Hivatal névtelen bejelentések alapján ellenőrzött, ezért a köznyelvben gyakran csak „konyha-Gestapónak” hívták. De a megszorítás-ellenes progresszív baloldali gazdaságpolitika iránti elragadtatásában odáig azért ő sem megy el, hogy az árszabályozási hatóság újraélesztését javasolja.