„Kényelmes azt gondolni, hogy a másik fél szörnyeteg, mert akkor jogos elhallgattatni. Kényelmes, de önbecsapás” – olvassuk Angel Eduardótól a liberális Persuasion magazinban.

Az okfejtés egy John Stuart Milltől vett idézettel kezdődik: „Ha a másik oldal érveit nem ismered, a magadéiról sem tudsz valami sokat”. Éppen elég nyilvánvalónak látszik, hogy Millnek igaza volt száznyolcvan évvel ezelőtt, csakhogy sokan azt hiszik, hogy már mindent tudnak, amit tudni érdemes. Ha pedig valaki megingathatatlanul biztos a maga igazában, abban bizony felvetődik a gondolat, hogy erkölcsi értelemben joga lehet másokat elhallgattatni. Mármint, ha az ellenfélnek nincs igaza (ez magától értetődik, ha egyszer az ember mindent tud), és ráadásul még szörnyeteg is. Sőt, ha úgy értelmezzük, hogy a másik fél szavai nem puszta kijelentések, hanem erőszakot tesznek rajtunk, akkor egyenesen erkölcsi köteleség elhallgattatni őt.

Riasztó jelek mutatkoznak például a médiában, a szerkesztőségekben ugyanis nehezen maradhatnak meg azok, akiknek véleménye eltér a többségétől. Mint a Metazinban sokszor szó volt róla, nagy amerikai egyetemeken, ahol a jövő vezető rétege nevelkedik, elterjedt szokás „biztonságos tereket” követelni, ahová nem jutnak el a zavaró vélemények, továbbá lehurrogni vagy egyenesen kiüldözni az egyetemről meghívott konzervatív előadókat. Legutóbb márciusban egy, az LMBT-ügyekben konzervatív álláspontot valló bíróval történt meg ez a Stanford Egyetemen, áprilisban pedig a San Franciscó-i Egyetem diákjai hallgattatták el Riley Gaines volt úszónőt, aki ellenezte, hogy transz nők indulhassanak a női úszóversenyeken. Igaz, mindkét egyetem elmarasztalta a szellemi terrort.Eduardo elismeri, hogy az ellenfelek közötti kommunikáció sohasem volt könnyű, de úgy látja, hogy az intolerancia mára különösen magasra hágott, és a politikai mező előítéleteikből kimozdíthatatlan ellenséges táborokra oszlott. Ha nézeteinket nem tesszük ki bírálatnak, megkövülnek, vagyis a vita hiánya a haladás akadályává válik, hiába nevezik az intoleránsok magukat progresszívnek.

Érdekes módon az amerikaiak nagyon is egyetértenek a fő értékekben, minden erre vonatkozó közvélemény-kutatás szerint elsöprő többségük az „egyenlőség, szabadság, haladás” pártján áll. Egy négy évvel ezelőtti közvélemény-kutatás azt is kimutatta, hogy az ellentétes oldalak támogatói félreértelmezik az ellenfelet, a valóságosnál sokkal jellemzőbbnek tartják rá a szélsőséges nézeteket. Mindkét oldalon a valóságosnál kétszerte nagyobbra teszik a másik oldal radikálisainak arányát. Márpedig ha a másik felet megvetendőnek, gonosznak látjuk, nehéz lesz vele értelmes párbeszédet folytatnunk.

George Wallace néhai alabamai kormányzó a feketék egyenjogúsításának elszánt ellenfele volt a hatvanas években. Érthető, hogy ő volt a baloldal és a polgárjogi mozgalom legfőbb mumusa. 1972-ben merényletet követtek el ellene, kórházba került, és ott meglátogatta őt Shirley Chisholm, a szövetségi képviselőház egyetlen tagja, aki feketebőrű is volt és nő is. Nem éppen másnap, hanem hét év múlva Wallace megjelent a meggyilkolt Martin Luther King egykori templomában, és elmondta, tudja, hogy ő is hozzájárult a fájdalomhoz, amelyet a feketebőrűek éreznek. Ő, aki a hatvanas években megfogadta, hogy amíg él, a faji elkülönítés mellett áll ki, a nyolcvanas években százhatvannál is több feketebőrű jelöltet nevezett ki különféle állami hivatalokba.

Ehhez két félre volt szükség. A feketebőrű képviselő asszonyra, aki a súlyos sérült Wallace-t meglátogatta, és Wallace-ra, aki képes volt meghallgatni a másik felet. Ma mindkét oldalon mindennapos a másik elhallgattatása. Csakhogy a nyílt vita nélkülözhetetlen a demokráciához. Amerika semmire sem vitte volna a szabad véleménynyilvánítás, az egyet nem értők párbeszéde nélkül. A másik féltől persze elvárnánk a megigazulást, de így ez nem fog menni.