„A trauma nyelvezetének használata megváltoztatja az eseményekhez való viszonyulásunkat. Ez segíthet a gyógyulásban azáltal, hogy hozzájárul a traumával való szembenézéshez. De felerősítheti a tehetetlenség és a reménytelenség érzését is” – írja Jill Filipovic liberális feminista jogvédő és publicista az Atlantic magazinban az elmúlt években az amerikai egyetemeken elharapódzott divatról, amelynek értelmében minden potenciálisan felkavaró gondolat előtt figyelmeztetni kell a hallgatókat.

Mint arról a Metazin is beszámolt, hovatovább a világirodalom klasszikusainak kapcsán is lépten-nyomon felhívják a figyelmet a bennük olvasható rasszista, az antiszemita, vagy egyszerűen csak durva és erőszakos szövegekre. Külön kifejezés is született erre: „trigger warning”, vagyis olyan tartalmak ártalmaira vonatkozó figyelmeztetés, amelyek szorongást vagy más negatív lelki reakciót válthatnak ki a diákokból. Mintha kiskorúakat óvnának a felnőtteknek szánt filmektől.

Filipovic visszatekintésében megjegyzi, hogy a trigger warning divatja a feminista magazinokból indult és onnan terjedt át az egyetemekre. Őt már a kétezres évek elején rendszeresen kérték az olvasói, hogy a nőkkel szembeni abúzust tárgyaló írásai előtt figyelmeztesse a közönséget a felkavaró tartalomra, nehogy feltépje az olyan olvasók sebeit, akik maguk is erőszak elszenvedői voltak. Filipovic ezt érthetőnek és megszívlelendőnek tartotta. Csakhogy egyre több ilyen levelet kapott, és nemcsak az erőszakkal kapcsolatban. Volt, aki az étkezési rendellenességekkel küzdők nevében azt kérte, hogy szóljon előre, ha olyasmit ír, hogy „rémesen éreztem magamat, majdnem hánytam”. Másokban a családon belüli erőszak emlékét idézte fel cikkének egy illusztrációja, amelyen macskák támadtak egy kutyára.

Filipovic továbbra is kitart mellette, hogy vannak olyan helyzetek és élettörténetek, amelyek indokolják a felkavaró tartalomra való előzetes figyelmeztetést. Az esetek többsége azonban nem ilyen: túlérzékenység-spirál teljesen abszurddá vált, és mára többet árt, mint amennyit használ. Filipovic szakértőket idéz a nyakló nélkül alkalmazott figyelmeztetésekről, amelyek azt sugallják, hogy a diákok minduntalan veszélyben vannak, és ha nem ügyelnek, súlyos trauma érheti őket. Richard Friedman, a Cornell pszichiátere megjegyezte, hogy a túlféltő megközelítés hatására az egyetemisták minden olyan gondolatot bántónak, sőt traumatikusnak ítélnek, amely saját meggyőződésükkel ellentétes. A poszttraumás stresszbetegségre specializálódott Shaili Jain pszichiáter szerint a trigger warningok miatt a diákokat az állandó fenyegetettség érzése jellemzi, ezért úgy gondolják, hogy folyamatosan ébernek kell lenniük. Nem csoda hát, ha a nemzedék tagjai között, különösen a tanult, liberális fiatal nők körében drámaian megugrott a pszichés betegségekben szenvedők aránya. Filipovic árulkodónak tartja, hogy miközben a nőkkel szembeni erőszak mértéke némileg csökkent, már amennyire hinni lehet a kevés statisztikának, mégis egyre többen érzik magukat traumatizált áldozatnak. Ebben minden bizonnyal szerepe van annak, hogy a tolakodó és ízléstelen megnyilvánulásokat egyre gyakrabban hasonlítják a nem erőszakhoz. Az ilyen párhuzamok felértékelik az apróbb kellemetlenségeket és fokozzák a stresszt, miközben bagatellizálják a fizikai erőszakot.

Minél alacsonyabb az ingerküszöb, annál valószínűbb, hogy áldozatnak érezzük magunkat – jegyzi meg Filipovic. Poszttraumásstressz-rendellenességgel kezelt katonákat elemző kutatásokra utalva megjegyzi, hogy sokkal könnyebben válnak trauma áldozatává azok, akik nincsenek kellőképpen felkészülve a nehéz helyzetek kezelésére és feldolgozására. Ahelyett, hogy nebáncsvirágokká féltenénk őket, a fiatalokat fel kellene készíteni a nehézségekkel való szembenézésre. Ha az egyetemisták nem képesek bántó irodalmi kijelentéseket és történelmi szörnyűségeket trauma elszenvedése nélkül tanulmányozni, akkor saját életük kihívásaival sem tudnak majd mihez kezdeni, és valóban áldozati szerepre lesznek kárhoztatva.