„Ma a populizmus nem több, mint politikai kampánystílus. Trumpban, Mileiben, Johnsonban és Geert Wildersben csak a bizarr frizura közös” – írja az UnHerd magazinban régi ismerősünk, a magát radikális középutasnak valló, a konzervatív értékeket és a szociáldemokrata jóléti politikát támogató Michael Lind.
A populizmust a hatvanas évek óta próbálják meghatározni a politológusok és a történészek. Ám mind a mai napig nem jutottak egyetértésre még arról sem, mik a populizmus alapvető jellegzetességei. Van, aki a populizmust lényegileg antidemokratikusnak tartja, mások szerint viszont a populizmus a demokrácia radikális formája, és akad, aki szerint demokratikus, csak éppen illiberális. Az elemzők többsége mindenesetre politikai doktrínának, sőt akár ideológiának tekinti, vagyis úgy tartja, hogy a populista politikának jól meghatározható és koherens eszmei tartalma, illetve világos közpolitikai céljai vannak, és jóllehet a jobb- és a baloldali populisták között nagyok a különbségek, mind zászlajukra tűzik az elitellenességet, továbbá a közép- és alsóbb osztályok érdekeit.
Lind szerint azonban ma már ez sem igaz. Javier Mileit, az argentin elnökválasztás győztesét szinte mindenki populistaként azonosítja, pedig radikális piacpárti programot hirdetett. Ennek ellenére a piac korlátozását ígérő jobboldali populisták is a keblükre ölelték. Lind felidézi, hogy Donald Trump is gratulált Mileinek, pedig Trump szigorú piacvédelmet és a bevándorlás korlátozását szorgalmazta, Milei viszont lebontaná a szabad piacot korlátozó szabályokat (igaz, a bevándorlást Milei is szigorítani ígérte, legalábbis a bűncselekményeket elkövető menekültek kiutasítását javasolta).
Lind nagy sajnálattal konstatálja, hogy a populizmus egyre inkább csak színpadias botrányokban merül ki, és vajmi keveset javít a középosztály helyzetén. A választást nyerő populisták rendre csalódást keltenek, mert nem tudják megvalósítani legfontosabb ígéreteiket. Bár a „mélyállam” kifejezést nem használja, Lind szerint ennek az oka abban keresendő, hogy a hatalmat valójában a bíróságok és az államigazgatási szervek gyakorolják, és a demokratikusan megválasztott populisták nem tudják velük szemben érvényre juttatni az akaratukat. Példaként megemlíti, hogy Trump legfőbb ígéretéből, a mexikói határkerítésből sem lett semmi. Ebben a tekintetben a Brexit is visszafelé sült el: azóta, hogy Nagy.Britannia kilépett az EU-ból, történelmi rekordra ugrott az illegális bevándorlás mértéke). Miközben ellenfeleik attól tartanak, hogy fasizmust vezetnek be, a populisták hatalomra jutva megszelídülnek, és érdemi reformok helyett celebként politizálnak, ezzel próbálva kompenzálni sikertelenségüket – véli Lind.
Ahhoz, hogy a populisták ígéreteinek megfelelően megvalósuljanak a középosztály és alsóbb rétegek érdekét szolgáló reformok, rendszerszintű változásra van szükség – állítja Lind. A jobboldal radikálisabb irányzataihoz hasonlóan, Lind is a baloldal hagyományos módszereit, az elitváltást és az intézmények átalakítását tartja a populisták legfontosabb feladatának. Enélkül ugyanis nem lehet érdemi reformokat végrehajtani, hiába a választási győzelem. Lind megjegyzi, hogy ebben a tekintetben Trump legnagyobb érdeme a Legfelsőbb Bíróság összetételének átalakítása volt. Igaz, ez nem reformoknak, hanem egy bíró halálának, és egy másik távozásának volt következménye. Az intézmények átalakítása mellett Lind azt is fontosnak tartaná, hogy a populisták erős pártokat hozzanak létre, ahelyett, hogy egy-egy celebpolitikus próbálja maga mögé állítani a választókat. Csak így lehet a törvényhozásban keresztülvinni a kormányváltásokon átívelő a következetes reformpolitikát és intézményépítést.
Mint cikke végén Lind megemlíti, a populizmus kórtünet: a populista politikusok népszerűsége egyértelműen jelzi, hogy a választók elégetetlenek az elittel és az intézményekkel. Ha a választáson győztes populisták sem képesek jelentős reformokra, akkor az elégedetlenség és a düh csak tovább fog nőni, aminek hatására még bizarrabb frizurájú és még inkább radikális retorikájú politikusok tűnhetnek fel a színen.