„Új hidegháború? Vagy inkább harmadik világháború? Hogyan igazodjunk el ebben a kusza korban?” – teszi fel a kérdést Timothy Garton Ash a Guardianben.

Egyre több elemző jut arra a következtetésre, hogy a világ a feje tetejére állt, és új történelmi korszak küszöbén állunk. A világrend átalakulóban, közben a mesterséges intelligencia és a klímaváltozás forradalmi változásokat hoz. De milyen lesz az új világ? Fareed Zakaria a forradalmak koráról beszél, Gideon Rachman inkább az erős emberek idejének nevezi, Mark Leonard a békétlenség korának, Bruno Maçães pedig egyszerűen csak a veszély korszakaként aposztrofálja.

Garton Ash megpendíti, hogy talán a nagy felhajtás kora lenne a megfelelő kifejezés, tekintettel arra, hogy a kommentariátus egymásra licitálva gyártja a bombasztikus és leegyszerűsítő jóslatokat és jelzőket. De aztán persze profi megmondóemberként ő sem tud ellenállni a kísértésnek, és belenéz az üveggömbjébe. Garton Ash egyetért Robin Niblettel, aki szerint az új világrend egyre inkább a hidegháborút idézi: a világpolitikát az Egyesült Államok és Kína versengése határozza meg. Sokak szerint ez a szembenállás ismét két táborra osztja a világot, és előbb-utóbb harmadik világháború kirobbanásához vezet. Garton Ash nem ilyen borúlátó. Abban bízik, hogy a középhatalmak és a kisebb államok nem akarnak majd egyik oldal mellett sem elköteleződni, hanem inkább „à la carte” együttműködéseket kötnek pillanatnyi érdekeik szerint. Kiszolgáltatottságukat azzal enyhítik, hogy jó kapcsolatot ápolnak és kereskednek mindkét nagyhatalommal és szorosabb szövetségeseikkel . Ez nemcsak szuverenitásukat erősíti, de jelentős akadálya is lehet annak, hogy a világ két részre szakadjon és a harmadik világháború küszöbére sodródjon – véli Garton Ash. A helyzetet bonyolítja – ismeri el gyorsan a szerző –, hogy az el nem kötelezett államok poliamorikus pragmatizmusa éppenséggel kapóra jöhet a háborút indító államoknak, hiszen – mint azt Oroszország példája mutatja – így nem lehet gazdasági szankciókkal egykönnyen ellehetetleníteni és elszigetelni őket.

Bármit gondoljunk is, az efféle jóslatok mindegyike úgy tekint a jövőbe, mintha annak története előre meg lenne írva. Hiába tűnnek logikusnak és észszerűnek, az emberi cselekedetek könnyen átírják őket. Gyakran apróbb események is sorsfordító történelmi jelentőséggel bírnak. Garton Ash emlékeztet rá, hogy Norman Angell röviddel az első világháború kitörése előtt kizárta egy nagy háború lehetőségét, mondván, hogy a gazdasági egymásra utaltság miatt senki sem akar ilyen konfliktust. Sőt, tehetjük hozzá, már Montesquieu is hasonló következtetésre jutott – háromszáz éve. De intő példa lehet az ukrajnai háború is, amelyet sok elemző még az orosz csapatok megindulásának előestéjén is kizártnak nevezett.

„A történelem legfontosabb tanulsága, hogy mi írjuk” – vonja le a következtetést Garton Ash. Annyi biztos, hogy valami új kezdődik, ám ahelyett, hogy megpróbáljuk előre látni, inkább azon kellene serénykednünk, hogy alakítsuk. A korszakváltások első évei mindig meghatározóak. A hidegháborús időszakot a háború utáni néhány év, a vasfüggöny lebontása utáni időszakot is az első évek történései határozták meg. Garton Ash úgy véli, hogy a következő korszak alakulását elsősorban az ukrajnai háború kimenete fogja eldönteni.