„Ideje lenne, hogy a konzervatívok felülvizsgálják a civil társadalommal kapcsolatos elragadtatásukat” – írja Matt Feeney filozófus az American Compassban.

A 19. század konzervatív liberálisai, Edmund Burke és Alexis de Tocqueville, csakúgy, mint reakciós konzervatívjai (például Louis de Bonald és Joseph de Maistre) a civil szervezeteket tartották a szabadság zálogának. Tudták, hogy a modern tömegtársadalom és a hatalom totalizálására hajlamos állammal szemben az embereket a szabadság kis körei, vagyis az önkéntes civil szerveződések – az egyházak, a szomszédságok, a klubok később pedig a szakszervezetek – védhetik meg. Tudták azt is, hogy a formális és informális, de egyaránt autonóm szerveződések nélkül nem teljesedhet ki az egyén, nem győzhető le a gazdaságot mozgató individualizmusból fakadó önzés, és így nem valósulhat meg a társadalmi szolidaritás sem. Az államtól független civil társadalom eszméje a 20. század második felében is meghatározó része volt a konzervatív gondolatnak.

Feeney szerint mára átalakult az önkéntes társulások világa. A civil szerveztek egyre inkább kiszolgáltatottak az őket adományokkal fenntartó államnak és magánalapítványoknak. Ezzel a civil szervezetek elveszítik a függetlenségüket, és a kormánypártok meghosszabbított csápjaivá vagy piaci szereplők gazdasági érdekeinek kiszolgálójává válnak. A szabadság kis körei az anyagi függetlenséggel együtt önállóságukat is elveszítik: az adományozók elvárásainak akarnak megfelelni, és nem a tagok által képviselt érdekeknek próbálnának érvényt szerezni. Ez már csak azért is aggasztó, mert az Egyesült Államokban is egyre több közfeladatot szervez ki az álam és bízza őket civil szervezetekre.

A működéshez szükséges támogatásoktól való függés súlyos ideológiai következményekkel jár – figyelmeztet Feeney. A civil szervezetek akarva-akaratlan a kormány és a nagyvállalatok által vallott normák társadalmi elterjedését erősítik. Így viszont nem az egyéni szabadságot és a sokszínűséget védik, hanem éppen ellenkezőleg, a világnézeti elnyomás eszközévé válnak és erősítik az ideológiai egyenirányúsítást. Feeney aggodalmának megalapozottságát számos történelmi példa igazolja. A radikális jobb- és baloldali politikai mozgalmak már a két világháború között is előszeretettel használták a civil szervezeteket kulturális értékeik terjesztésére és társadalmi bázis építésére.

Feeney mindazonáltal nem megy odáig, mint más radikálisabb jobboldaliak, akik a civil szervezetek jogainak jelentős megkurtításával akarnák megfékezni a szerintük a civil szférát egyre inkább átitató liberális értékek elburjánzását. Pusztán annyit állít, hogy ideje a jobboldalon leszámolni azzal a konzervatív szemlélettel, amely az állammal szemben alapvetően bizalmatlan, és a társadalmi problémák megoldását illetve az egyéni szabadság védelmét a civil társulásoktól várja. A civil szervezetek hatékony ellenszerei lehetnek az állam túlterjeszkedésének, ám a civil szféra is elnyomóvá válhat, amit viszont csak a kormányzat akadályozhat meg.