„Minden nemzedék azt hiszi, hogy ő találta fel a szexet és a gyerekvállalás tudatos elutasítását. A valóság azonban az, hogy a Globális Észak diplomásait leszámítva az emberek hasonló arányban szeretnének gyereket vállalni, mint korábban” – olvassuk a Boston Reviewban Aaron Bady recenzió-esszéjét.

A fejlett világ szinte minden országát és egyre több közepesen fejlett államot is fenyeget a demográfiai hanyatlás réme. A születésszám visszaesése egyértelműen kapcsolatban áll a társadalom fejlettségével és jólétével: a gazdagabb országokban kevesebb gyerek születik. A szakértők azonban megosztottak abban a kérdésben, hogy a gyerekvállalási hajlandóság lankadása gazdasági, avagy kulturális okokra vezethető-e vissza inkább.

Bady azzal vádolja a konzervatívokaz, hogy előszeretettel használják pánikkeltésre a demográfiai átalakulást. Nemzethalált vagy civilizációs válságot jósolnak, a kapitalizmust és a piacgazdaságot féltik, és tömeges népvándorlással riogatnak. Anastasia Berg filozófus és Rachel Wiseman író Miért vállalunk gyereket? című monográfiájában úgy látja, hogy divat lett a gyerektelenség. A gyerekvállalás a fejlett jóléti társadalmakban könnyebb, megfizethetőbb és biztonságosabb, mint valaha. Ám a fiatalok a javuló életminőség ellenére is mérhetetlen tehernek gondolják a gyerekvállalást. Nem pusztán a vele járó költségektől tartanak, hanem attól félnek, hogy szülőként nem élhetnek szabadon, és ráadásul még a globális felmelegedés elleni harc ügyét is elárulják. Berg és Rachel rámutat, hogy a gyerektelenség összefüggésben áll az iskolázottsággal: minél magasabb a végzettségük, annál kevesebb gyereket vállalnak a szülők.

A liberálisok mindeközben pedig továbbra is úgy érzik, hogy mérhetetlen társadalmi nyomás nehezedik a gyerektelenséget vállalókra. Mara van der Lugt holland filozófus Gyereknemzés: mit jelent a gyerekvállalás? című könyvében az egyéni szabadság csorbát szenved, mivel a gyerekvállalást elutasítók értetlenség, sőt megvetés tárgyává válnak.

Bady azonban úgy látja, hogy a demográfiai pániknak már az alapvetése is téves. A gyerekvállalási hajandóság valójában a vállalt gyerekek számában mutatkozik meg. Bady egy kutatást idéz, amely rávilágít, hogy a gyereket vállaló amerikai felnőtt nők aránya 2016-ban magasabb volt (86 százalék) mint 1990-ben, és csak alig marad el az 1976-ban mért csúcstól (90 százalék). Ezek a számok még hosszabb idő perspektívájában sem kiugróan alacsonyak, és a csökkenés sem drámai, hiszen 1835-ben a férjezett nők 93 százaléka, 1870-ben viszont csak 84 százaléka szült. Ha számításba vesszük, hogy a nők tíz százalékának nem lehet gyereke, akkor akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy valójában szó sincsen arról, hogy a gyerekteleség divattá vált volna – írja Bady. Sőt, még a vállalt gyerekek száma miatt sem érdemes megkongatni a vészharangot, hiszen a születési arányszám már közel fél százada elmarad a 2,2-es reprodukciós értéktől: igaz ugyan, hogy a háború utáni baby boom éveiben megugrott, de előtte már 1940-ben (jóval a modern fogamzásgátlás elterjedése és legalizálása előtt) 2 alá esett. „Tekintettel a rendkívüli orvosi, kulturális, gazdasági és politikai átalakulásra, nem az a kérdés, hogy miért csökkent a gyerekvállalási kedv, hanem sokkal inkább az, hogy milyért csak ilyen keveset” – vonja le a következtetést Bady. Már csak az a kérdés, vajon ez megnyugtatja-e azokat, akik a csökkenés negatív következményeitől tartanak.