„Az Egyesült Államokban 1976 óta törvény tiltja a népszámláláskor a vallási hovatartozásra vonatkozó kérdéseket. A faji hovatartozást firtatókat azonban nem. Ráadásul a szövetségi kormány azt is előírja, hogy az állampolgár a kormányzati szervek működését felügyelő hivatal által meghatározott hivatalos faji kategóriák közül válasszon. A Gazdálkodási és Költségvetési Iroda a nürnbergi törvények szellemét képviseli a 21. század Amerikájában” – olvassuk a Tablet magazinban Michael Lind radikális középutas publicistaként ismert szociológus fulmináns cikkét.

Az Egyesült Államokban 2030-ban lesz a következő népszámlálás, de máris dúl a harc a faji kategóriákkal kapcsolatos módszertan körül. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a faji kategorizálás mint másutt, úgy Amerikában is mindig hatalmi kérdés volt és politikai célokat szolgált, amit jól szemléltet, hogy 1790-ben, az első népszámlálás idején még három rubrika szerepelt az űrlapon: „rabszolga”, „szabad fehér férfi vagy nő”, illetve „minden más szabad személy”. Az elmúlt két évszázad során nemcsak a kategóriák címkéi, hanem tartalmuk a felsorolt is sokat változott. A nemrég nyilvános vitára bocsátott 2030-as módszertanban új kategóriaként ismét megjelenik a már 2020-ban is javasolt, ám akkor végül elvetett „közel-keleti vagy észak-afrikai” származás (az ide soroltak korábban a fehér kategóriához tartoztak), és a „hispán vagy latin” (2020-ban a latin származás még nem fajként, hanem etnikumként szerepelt). Fontos megjegyezni, hogy nem különböző biológiai fajokról (genus) van szó, hanem földrajzi származásról és a szociokulturális hovatartozásról.

Lind a faji kategorizálást tudománytalan és kártékony ostobaságnak tartja. Hiszen az emberi nem biológiai értelemben egységes és különben is képtelenség a polgárokat származás alapján alig féltucat elkülönült, ráadásul önkényesen meghatározott kategóriába sorolni. De akkor mi értelme van az egykor a feketék jogfosztását szolgáló lajstromnak?  Az származási klasszifikáció támogatói rendszerint azzal érvelnek, hogy a számok segíthetnek a kisebbségeket sújtó diszkrimináció elleni harcban, és akár az előítéleteket is gyengíthetik. Lind szerint Amerikában már régen nem erről van szó. Hanem arról, hogy a baloldal az idejétmúlt kategorizálás fenntartásával a kisebbségek fölötti atyáskodást igyekszik fenntartani: speciális támogatásokat, netán kvótákat vagy akár jóvátételt ígér nekik a szavazatukért cserébe, ezzel ellensúlyozva, hogy a fehér kétkezi munkások átpártolástak a republikánusokhoz (hozzátehetjük, hogy az elmúlt két választás alapján meglehetősen sikertelen a próbálkozás, mivel Trump minden kisebbség körében jelentősen növelte szavazóinak számát). Lind úgy látja, hogy a faji kategorizálás fenntartása csak a széthúzást és a csoportok közötti vetélkedést és rivalizálást erősíti, ezzel pedig gyengíti a szolidaritást és az összetartozást. Ezért épp ideje lenne végleg elfelejteni – véli Lind.

Hasonló húrokat penget Luis Parrales a Persuasion magazinban. Parrales is úgy látja, hogy a woke baloldal a rasszista logikát követi a faji kategorizálással ahelyett, hogy síkra szállna az egyenlő emberi jogokért. Parrales is rendkívül kártékonynak tartja, hogy az identitáspolitikát zászlóra tűző haladó baloldal mindent a faji kategóriák szemüvegén keresztül lát és láttat. Megjegyzi, hogy a pozitív diszkrimináció még ellentétes hatást is vált ki, hiszen sokszor a különleges bánásmódnak gyakran a kisebbség privilegizált elitje látja hasznát, a valóban rászorulók pedig kevés előnyét élvezik.

Paralles mindazonáltal mégsem tartja jó ötletnek a színvak liberalizmushoz való visszatérést. Hiszen az etnikai hovatartozás, a valláshoz hasonlóan fontos szerepet játszik az egyének identitásában és önbecsülésében. Kategóriák nélkül nehéz eléri, hogy a társadalomban erősödjék a kisebbségek iránti elismerés és tisztelet, az előítéletek pedig visszaszoruljanak. Feltéve – teszi hozzá gyorsan Paralles – hogy nem esünk túlzásba, és az egyenlő tiszteletet tartjuk szem előtt, nem pedig az elkülönítést.