Jobb- és baloldal évtizedek óta nem jut egyetértésre a szegények felzárkóztatásának és integrációjának mikéntjéről. A latin-amerikai országok a meddő ideológiai vita helyett a gyakorlatra összpontosítanak. Az eredmények őket igazolják.
„A feltételekhez kötött segélyezés rácáfol azokra a véleményekre, amelyek szerint a szociális támogatások nem lehetnek hatékonyak a szegény országokban, mivel a segélyeket úgyis ellopják. Igenis lehetséges a leginkább rászorulók támogatása pazarlás, korrupció és politikai beavatkozás nélkül” – írja Tina Rosenberg, a New York Times latin-amerikai tudósítója.
Az amerikai jobb- és baloldal lassan fél évszázada vitatkozik a szegénység okairól. A jobboldal a hatvanas évek óta előszeretettel magyarázza a szegénységet kulturális sajátosságokkal: az alkoholizmussal, az iskolakerüléssel, a macsó értékvilággal, és egyéb, a szegény családokban nemzedékről nemzedékre szálló szokásokkal, amelyek akadályozzák a felemelkedést. Az amerikai konzervatívok ezért a szociális támogatások helyett inkább a kulturális szokások megváltoztatásában látják a szegénység felszámolásának kulcsát.
A baloldal rasszistának bélyegzi ezt a megközelítést, amely a hatvanas években még a feketék kulturális beállítottságát okolta azért, hogy a faji diszkrimináció felszámolásával sem szűnt meg az afro-amerikaiak lemaradása. A liberálisok szerint a szegénység kultúrája nem ok, hanem következmény: a nyomor, a kilátástalan társadalmi helyzet eredménye. A baloldal ezért a szociális támogatástól reméli a szegénység felszámolását.
Latin-Amerikában viszont nem sok szót vesztegetnek az elméleti kérdésekre. Inkább a józan észt követve igyekeznek feltételekhez kötött segélyekkel segíteni a szegényeken. A programok legfontosabb újítása, hogy a résztvevő szegény családok készpénzben folyósított rendszeres segélyt kapnak, ha gyerekeiket iskolába küldik, és a család tagjai rendszeresen járnak egészségügyi vizsgálatokra és oktatásra. Van, ahol a középiskolát sikeresen elvégző fiatalok egyszeri bónuszt is kapnak. A pénzt többnyire a nők kapják, mert ők inkább a családra költik. Mexikóban a lakosság 30 százaléka, közel hatmillió ember jogosult a családonként és havonta akár 123 dolláros segélyre. A brazilok negyede – 50 millió ember – kap támogatást: itt iskolába járatott gyerekenként 15-19 dollár jár, de legfeljebb két gyerek után lehet igénybe venni a segélyt.
Bár a programok még csak néhány éve működnek, az eredmény máris nagyon bíztató – írja Rosenberg. A mélyszegénységben élőknek a havi néhány dolláros támogatás is sokat segít.
Brazíliában 2003 óta 22-ről 7 százalékra csökkent a szegények aránya, a legrosszabb helyzetűek bevétele hétszeresére emelkedett, és csökkent a gazdagok és a szegények közötti szakadék. A gyerekek nagyobb arányban járnak iskolába, jobban tanulnak, kevésbé alultápláltak és egészségi állapotuk is javult. A brazil falvakban 42 százalékkal nőtt az általános iskolába, és 85 százalékkal a középiskolába iratkozó fiatalok aránya. Csökkent a gyerekhalandóság, nőtt a fogamzásgátlók használata és javult a csecsemőgondozás színvonala.
A feltételekhez kötött segélyezés rendszere olyan sikeres, hogy a világon összesen már 40 helyen próbálkoznak hasonlóval. Nemcsak országok, hanem városok is, például New York, a latin-amerikai módszerrel próbálják csökkenteni a szegénységet.
Rosenberg szerint a legnagyobb akadályt az jelenti, hogy a legmélyebb nyomorban élő államoknak gyakran még a havi néhány dolláros támogatásra sincs módjuk, és nem tudják felállítani a kulturális szokások megváltoztatásához szükséges oktatási és egészségügyi intézményeket. Pedig hosszú- sőt, már rövidtávon is megérné, hiszen a Világbank kutatásai bizonyítják, hogy már a minimális támogatás is jelentősen csökkentheti a szegénységet, és javíthatja az iskolázottságot és a népesség egészségi állapotát.
Lehet, hogy a szegénység felszámolásának receptjéhez nem is kell megoldani az ideológiai vitákat?