„A Brexit rá a tanúbizonyság, hogy vannak olyan kérdések, amelyeket nem népszavazással kell eldönteni” – írja Emily Badger a Washington Postban.

Az elmúlt hetekben a Brexit csalódott ellenzői kígyót-békát kiabáltak a népre, mondván, hogy a félrevezetett és amúgy talán joggal dühös átlagszavazó saját érdekeit sem képes felmérni. Tudatlansága és félretájékozottsága miatt racionális érdekeivel ellentétes döntést hozott.

Badger szerint a Brexit általánosabb tanulsága az, hogy csínján kell bánni a népszavazás intézményével. A fiatal publicista felidézi David A. Bellnek a 2011-es görög referendum kapcsán írt cikkét, amelyben a princetoni történész arra figyelmeztetett, hogy bizonyos esetekben a népszavazás egyszerűen nem alkalmas a népakarat kinyilvánítására. A nemzeti szuverenitással és az ország sorsával kapcsolatos ügyekben helyes és szükséges a nép akaratának közvetlen kinyilvánítása. A bonyolult és komoly szakértelmet igénylő kérdésekben azonban nem. Márpedig a Brexit ugyan ránézésre az ország szuverenitására vonatkozott, valójában azonban egy sor nagyon összetett politikai és gazdasági következményekkel jár. A Brexit-pártiak nyilvánvalóan a nemzeti szuverenitást akarták erősíteni, ám finoman szólva is kétséges, hogy az EU-ból való kilépés mennyire adja vissza Nagy-Britanniának a nemzeti önrendelkezést. Könnyen lehet, hogy az EU-val elégedetlen, jellemzően idősebb, alacsonyabban képzett és szegényebb polgárok a kilépés után még kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek.

Bell hozzáteszi, hogy a népszavazások elburjánzása ráadásul gyengíti a képviseleti demokrácia legitimitását, hiszen azt sugallja, hogy csak a nép által közvetlenül hozott döntések demokratikusak. Ez eleve problematikus, hiszen a fékek és ellensúlyok rendszere éppen az egyéni szabadság védelmében jött létre. Arról nem is beszélve, hogy ha minden apró-cseprő ügyben népszavazást kell kiírni, akkor kormányozhatatlanná válik az ország.

Mint azt Daniel Drezner közgazdász megjegyezte: a közvetlen demokrácia kritikusai nem feltétlenül a demokrácia ellenségei, még ha éppenséggel elitisták is, és ellenzik a népakarat közvetlen és feltétlen érvényesülését. A közvetlen demokrácia ugyanis elsősorban nem a demokratikus rezsimekhez kötődik. Az athéni demokrácia sem volt demokratikus a mai értelemben, hiszen eleve csak a vagyonos férfiak, vagyis a nép ötöde-tizede szavazhatott, ám gyakran még ennek is katasztrofális következményei voltak. Nem véletlen, hogy az athéni filozófusok, élükön Platónnal a demokráciát a leghitványabb kormányzatnak tartották. Arról nem is szólva, hogy még az ókori Görögországban is volt rá példa, hogy a polgárok megbántak egy népszavazást, és kicsit jobban belegondolva a következményekbe újra szavaztak. A huszadik században pedig Hitler alkalmazta előszeretettel a népszavazás eszközét, miközben a brit pártok – beleértve Atlee Munkáspártját és Thatcher Konzervatív Pártját is – hevesen ellenezték a referendumokat (a Vaslady egyenesen a diktátorok eszközének nevezte a népszavazást). Attól, hogy Svájcban működik, nem biztos, hogy a népszavazás intézményét kevéssé ismerő és gyakorló Nagy-Britanniában is hatékony és méltányos a népszavazás.

Mindennek fényében pedig igencsak kérdéses, hogy a népszavazás intézménye minden esetben erősíti-e a demokráciát. Ám azzal kapcsolatban Badger is bizonytalan, hogy mikor, kinek és hogyan kell eldöntenie, hogy egy adott kérdésben a népszavazás alkalmas eszköze-e a népakarat demokratikus kinyilvánításának. Például lehetséges, bár elég abszurd lenne népszavazást kiírni a népszavazásról, mint azt egy liberális publicista javasolta. Vagy részvételi küszöbhöz és jelentős többséghez kötni a népszavazás érvényességét, mint ahogyan a brit EU-referendum megismétlését követelők kérik. Netán, mint azt a Spiegel a tudatlanok diktatúrájának elkerülése végett javasolja, valamilyen módon biztosítani kellene, hogy a népszavazásban résztvevők kellőképpen informáltak legyenek.

Ezekkel a javaslatokkal az a baj, hogy a népakarat bármilyen kontrollja és mérséklése éppen azokat az érzelmeket erősítené, amelyek a Brexithez vezettek – jegyzi meg a kérdés kapcsán Uri Friedman, az Atlantic magazin publicistája. Mivel az elszakadáspárti szavazóknak éppen az elitizmusból, illetve a gyakran igencsak korrupt és tehetetlenkedő szakértőkráciából lett elegük, igencsak kétséges, hogy ha szakértők korlátoznák a népakaratot, az a kívánt hatást érné el. Sokkal valószínűbb, hogy csak olajat öntene a populista tűzre.