„A társadalom dönti el, hogy az élet a munkáról szól-e” – olvassuk az Economist cikkét a fejlett országok munkaidő-statisztikáiról.
Bár az idősoros statisztikák meglehetősen nagy szórást mutatnak, abban széles egyetértés van, hogy a 19. század közepe óta a fejlett világban jelentősen csökkent a munkaórák száma. Az általánosan bevett magyarázat szerint minél fejlettebb a gazdaság és a technológia, annál általánosabbá válik a jólét, és annál tovább csökkenhet a munkával töltött idő. Hiszen, ha már kellően nagy a jólét, akkor az emberek inkább egyéb dolgokra fordítják az idejüket. A baloldal – és nemcsak a modern ipari termelést elidegenítő volta miatt bíráló marxisták – ezt általában kifejezetten kívánatosnak is tartja, mondván, hogy a kevesebb munka erősíti az egyenlőséget és az emberi szabadságot, sőt akár a környezetvédelem ügyét, a közösségek és családok megerősítését is szolgálhatja. A brit Munkáspárt fontolgatja, hogy hatalomra jutása esetén bevezeti a négynapos munkahetet, és az amerikai baloldal is hasonló javaslatokat fogalmazott meg.
Az Economist rámutat, hogy a munkaidő csökkenése meglehetősen egyenetlenné vált a fejlett országokban. Az elmúlt fél évszázad során Németországban, Franciaországban és Japánban jelentősen csökkent a ledolgozott órák száma. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban azonban csak alig, sőt, a 2008-as gazdasági válság lecsengése óta még nőtt is. A különbségek nem magyarázhatók a bevett módon: nem vezethetők le sem a gazdasági növekedés üteméből, sem pedig a technológiai fejlettség szintjéből, és még csak a társadalom elöregedésével sem állnak korrelációban.
Az Economist szerint a jelenség részben strukturális okokra vezethető vissza. Mint Linda A. Bell és Richard B. Freeman közgazdászok kimutatták, az egyenlőtlenebb társadalmakban nagyobb a verseny, ezért az emberek többet dolgoznak. Michael Huberman és Chris Minns kutatásai pedig arra engednek következtetni, hogy a munkavállalói kollektív érdekérvényesítésnek döntő szerepe van a munkaidő csökkentésben: ahol a szakszervezetek erősek, ott magasabbak a bérek, és ezért kevesebb munkából is meg lehet élni.
A strukturális tényezők mellett azonban kulturális okai is vannak a munkaidő különbségeknek – teszi hozzá az Economist. Mint arról a Metazin is beszámolt, a fejlett gazdaságokban a magasabb beosztású munkavállalók továbbra is sokat dolgoznak. A munka a nyugati kultúra része, a protestáns etika folyománya – akkor is dolgozunk, ha nem muszáj. A dolgos élet hovatovább státuszszimbólummá vált: a gazdagság jele már nem a tétlen dőzsölés, hanem egyre inkább az aktív élet és a karrier. Az Economist hozzáteszi, hogy a magas státuszú munkák többsége kifejezetten kreatív és élvezetes, ezért sokan értékesebbnek tartják, mint a szórakozást. És mindez nemcsak a kreatív munkát végzőkre igaz: az egyszerűbb, kétkezi munka is fontos forrása az önbecsülésnek.
„Mások az igényeink és a preferenciáink, ezért fontos, hogy az egyén eldönthesse, mennyi időt akar munkával tölteni. De végső soron a társadalom egésze határozza meg, hogy az élet mennyiben szól a munkáról” – zárja cikkét az Economist.