„Ha olyan állítást kellene találni, amellyel az amerikaiak pártállástól függetlenül egyetértenek, alighanem sokan szavaznának arra, hogy a munka elengedhetetlen az önbecsüléshez” – írja Livia Gershon amerikai publicista a Jstor digitális folyóirat-gyűjtemény blogjában.
Mint arról a Metazin is rendszeresen beszámol, egyre több közgazdászt tölt el aggodalommal a munkahelyek számának csökkenése. Az automatizálás és a globalizáció hatására a fejlett országokban egyre kevesebb élőmunkára van szükség. Ellentétben a korábbi technikai forradalmakkal, ezúttal úgy tűnik, hogy nincs visszatérés a teljes, vagy ahhoz közeli foglalkoztatáshoz: a gépesítés miatt megszűnő munkahelyek helyett nem jönnek létre elegendő számban újak, aminek következtében a fejlett világban egyre csökken a munkával eltöltött órák száma, nő a munkanélküliség, és vele a már most is kiugróan nagy társadalmi egyenlőtlenség. A modern technológiát és a gépeket birtoklók egyre gazdagabbak, a munkaerő-piacról kiszorulók és az alulfizetett kínai munkásokkal versengő alkalmazottak egyre szegényebbek lesznek.
Van, aki már egyenesen új feudalizmus beköszöntétől tart, míg mások a demokrácia összeomlását is lehetségesnek tartják. Tyler Cowen közgazdász egyenesen a 19. század közepéhez hasonlítja a mai helyzetet, és arra figyelmeztet, hogy az automatizálás a forradalmi politikai ideológiáknak kedvez.
A megoldást sokan az újraelosztás erősítésében vagy a feltétel nélküli alapjövedelem és a negatív adó bevezetésében látják. Ám ezek legfeljebb csökkentenék az egyenlőtlenséget. Mint arra Gershon rávilágít, ez nem lenne kielégítő, hiszen a munka az emberek számára önmagában is fontos: az önbecsülés forrása, amit a segélyezés nem pótol.
Gershon felidézi, hogy a munkát egészen a 19. század közepéig lealacsonyítónak gondolták. Még Lincoln elnök is szükséges rossznak tartotta a megélhetést biztosító munkát. Az iparosítás elterjedésével azonban a kétkezi munkások sokkal jobb helyzetbe kerültek, mint korábban bármikor. Bár a független kisiparosok és a földművesek is lenézték, sőt a rabszolgákhoz hasonlították őket, a gyári munkások szervezettségüknek köszönhetően jelentős erőt képviseltek, és ezért képesek voltak kollektív érdekeiket érvényre juttatni. A nők egyenjogúságát jelentős mértékben előmozdította, hogy a munkaerő-piac részesei lehettek. A szakszervezetek közvetítésével kiharcolt jogok és juttatások, a magasabb bérek és a jóléti állam a globalizáció kiszélesedéséig és az újabb technológiai forradalomig stabilitást és jólétet biztosított. A jóléti állam és a kapitalizmus konszenzusnak örvendett.
A munka becsületének fényében csöppet sem véletlen, hogy az amerikai politikusok nem a segélyezés kiszélesítésével, hanem a minimálbér emelésével és a munkahely-teremtés állami támogatásával igyekeznek úrrá lenni a helyzeten. Gershon alapvetően helyesli az irányt, de hozzáteszi, hogy az egyenlőtlenség csökkentését és a munka becsületének visszaállítását is elősegítené a szakszervezeti érdekképviselet megerősítése. És azt sem tartja ördögtől valónak, hogy a munkások egyúttal tulajdonossá váljanak. Hogy mitől fog megerősödni a szakszervezet, ha egyszer egyre több dolgozó van kiszorulóban a gazdaságból, az nem világos. Mint ahogy az sem, miként fogják saját magukat elbocsátani a dolgozók, ha ők lesznek a tulajdonosok, és az új technika feleslegessé teszi az alkalmazottak egy részét. Alighanem maga Gershon sem biztos abban, hogy ez sikerülhet, mert hiszen végül is elképzelhetőnek tartja, hogy előbb-utóbb megváltozik a munkához való viszonyunk. Lehetséges, hogy a robotok elterjedésének hatására visszatérünk a 19. század előtti normákhoz, amelyek szerint a munka sokkal inkább szükséges rossz, semmint az önbecsülés forrása. Önbecsülésre persze akkor is szükség lesz, csak még nem tudjuk, miből merítjük majd.