„Nem könnyű magyarázatot találni az összeesküvés-elméletek vonzerejére és terjedésére” – olvassuk Max Read tollából a New Yorker magazinban.

A cikk apropója az amerikai Demokrata Párt iowai előválasztása. Miután a szavazatszámlálásra bevezetett mobiltelefonos alkalmazás nem működött, az eredmény megállapítása késett. Bezzeg az összeesküvés-elméletekre nem kellett sokat várni. Voltak, akik azt gyanították, hogy Pete Buttigieg összejátszott a szofverfejlesztőkkel, mások inkább a szabadkőművesekre gyanakodtak. A republikánusok persze a tenyerüket dörzsölték, sőt maguk is beálltak az összeesküvés-elméletek mögé. Mi több, még némely demokrata párti politikus, így például a párt balszárnyához tartozó Ilhan Omar is öntötte az olajat a tűzre. Az eset Read szerint ismét ékes bizonyíték rá, hogy az összeesküvés-elméletek minden színben és méretben kaphatók, és még a józan racionalitás hívei is megtalálják a hozzájuk illőt. „Úgy látszik, senki sem képes elkerülni az összeesküvés-elméletek logikáját.”

De mi magyarázza, hogy ilyen könnyen és gyorsan terjednek az összeesküvés-elméletek? Read röviden áttekinti a leginkább elterjedt magyarázatokat. Utal rá, hogy az összeesküvéselmélet-gyártás és a tudományos hipotézisállítás nem mindig különböztethető meg egykönnyen. A megingathatatlannak hitt tudományos magyarázatokat megkérdőjelező tézisek az elfogadott paradigma szempontjából abszurdnak tűnnek. Nem véletlen, hogy a modern tudományos forradalom nagyjai egyúttal az okkultizmus követői is voltak. Sőt, mint egyebek között Bernard Bailyn történész is rámutatott, az amerikai és a francia forradalom eszméjét is széles körben osztott összeesküvés-elméletek alapozták meg.

Mindez nem puszta véletlen. A modernitás legfontosabb mozgatója ugyanis az információbőség. A felvilágosodás idején rengeteg új ismeret és információ zúdult az emberekre. A világ sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint korábban hitték. A leegyszerűsítő összeesküvés-elméletek, minthogy a köznapi ember számára is emészthető világmagyarázatokkal szolgálnak, ismeretelméleti biztonságérzetet kínálnak: azt hihetjük, hogy értjük a világot, és akár uralhatjuk is. Sőt, az összeesküvés-elméletek egyúttal alkalmasak az egyéni felelősség enyhítésére is. Azok, akik vesztesnek érzik magukat, az összeesküvés-elméletek segítségével másokat hibáztathatnak saját kudarcaikért, vagy legalábbis elégedetlenségükért. Az internet korában mindez hatványozottan igaz, hiszen összeesküvés-elméletet gyártani könnyű, cáfolni viszont nehéz.

Az összeesküvés-elméletek terjedésében az intézmények válságának is szerepe van – teszi hozzá Read. Az emberek azért adnak hitelt az összeesküvés-elméleteknek, mert bizalmatlanok a társadalmi elittel szemben.

Mindebből azonban nem következik, hogy minden összeesküvés-elmélet alaptalan mendemonda – jegyzi meg Read. Nemcsak a tudatlanság és az egyszerű világmagyarázatok vágya oka annak, hogy gyanakvók vagyunk, és lépten-nyomon csalást és ámítást orrontunk. Az elmúlt évtizedekben ugyanis sokszor derült ki, hogy az ilyesmihez olykor nagyjaink is szívesen folyamodnak. Read egyebek között a Watergate-et említi (Nixon elnök lehallgattatta a demokratapárti kampánystábot), továbbá az Irán-kontra-ügyet (Reagan elnök idején titokban fegyvereket adtak el Iránnak, és a bevételből finanszírozták a kommunista nicaraguai kormány elleni lázadást), végül Donald Trumpot azzal vádolja, hogy legalábbis „mérsékelt” összeesküvésbe próbált bocsátkozni oroszokkal és ukránokkal. „Részben azért virágoznak az összeesküvés-elméletek, mert valóban sok az összeesküvés.”