„James Suzman antropológus szerint itt az idő, hogy megzabolázzuk tarthatatlanná vált munkamániánkat. Már csak az a kérdés, lehetséges-e” – olvassuk a Guardianben Elle Hunt recenzióját a Munka – az idő eltöltésének története című könyvről.

A könyv szerzője, James Suzman nem szobatudós. Tizenöt évet élt busmanokkal, majd hét éven át egy nagy gyémántbánya-vállalat PR-szakértőjeként dolgozott. 2013-ban hagyta ott a multinacionális céget, és antropológusi ismereteit felhasználva agytrösztöt hozott létre a dél-afrikai régió gazdasági és társadalmi problémáinak megoldására.

Suzman szerint a koronavírus kitűnő lehetőséget teremt rá, hogy kigyógyuljunk a munkamániából. Már első, 2017-ben megjelent könyvében is azt állította, hogy a modern embernek lenne mit tanulnia a busmanoktól. Az egyszerű, gyűjtögető életet élő törzsek ugyanis jóval kevesebb időt töltenek munkával, mint a fejlett világ polgárai. A busmanok idejüknek csak kis részét – mindössze heti 15 órát – töltik élelemszerzéssel. Amiből az következik, hogy a robotolás és az újabb és újabb vágyak hajszolása nem az emberi természet része. Mivel nem tudják tárolni a javakat, nincs értelme felhalmozni az élelmiszert, ezért a fölösleget szétosztják egymás között. (Suzman az egyszerű élet iránti nagy rajongásában nem említi, hogy a busmanok várható élettartama alig több, mint fele a fejlett nyugati társadalmakban mért átlagnak.) A felhalmozás hiányában mindenesetre a busmanoknak rengeteg idejük marad pihenésre és egyéb tevékenységekre, miközben a fejlett világ polgárai egyre többet dolgoznak, sőt, a szabadidőt is az üzleti kapcsolatok ápolásával kötik össze. A munka a nyugati kultúra része, a dolgos élet mára státuszszimbólummá vált: a gazdagság jele már nem a tétlen dőzsölés, hanem egyre inkább az aktív élet és a karrier, a szabadidővel pedig hovatovább nem is nagyon tudunk mit kezdeni. Olyannyira, hogy teljességgel értelmetlen, semmilyen hasznos eredménnyel nem járó mondvacsinált állások tömkelegét hozzuk létre, csak hogy ne érezzük magunkat fölöslegesnek. Suzman a saját bőrén tapasztalta, hogy a profitorientált vállalatokban is hemzsegnek a teljesen fölösleges alkalmazottak, vagyis a piaci racionalitás sem szünteti meg a gazdasági hatékonyság szempontjából is értelmetlen állásokat.

A munkamánia oka végső soron a letelepedésre vezethető vissza, állítja Suzman. Mint azt más kutatások is leírták, a nomád életmód feladása utáni évezredekben jelentősen nőtt a kiszolgáltatottság és a nélkülözés. A letelepedett közösségeket járványok tizedelték. A mezőgazdaság eleinte jóval kevésbé nyújtott kiszámítható megélhetést, mint a nomád életvitel. Az ember a rossz terméstől és a természeti csapásoktól való állandó félelmében kezdett felhalmozásba.

Suzman elismeri, hogy a letelepedés óta eltelt évezredekben a munka nemcsak társadalmunk alapjává, de identitásunk szerves részévé vált. A gondtalan nomád életmódhoz nincs visszatérés, de azért ahhoz talán igen, hogy a járvány kapcsán átgondoljuk, mi az igazán fontos az életben. A járvány ugyanis rávilágított, hogy vannak olyan igazán fontos területek, például az egészségügy, ahol túl kevés a pénz és az ember, miközben más szektorok akár le is állnak anélkül, hogy észrevennénk. A lezárások sokakat ráébreszthettek arra is, hogy a munka nem minden, akkor sem dől össze a világ, ha nem munkálkodunk szüntelen, már csak azért sem, mert a kevesebb munka kevesebb környezetpusztítással jár. Persze mindez csak akkor lehetséges, ha közben találunk új módszert a javak elosztására. Suzman azt reméli, hogy ha a busmanok törzsi kollektivista szokásaihoz nem térhetünk is vissza, az alapjövedelem és a négynapos munkahét bevezetésével sikerülhet valamelyest enyhíteni a modern ember kóros munkamániáján.