„Hajlamosak vagyunk a média elfogultságát összeesküvés-elméletekkel magyarázni. A probléma gyökerei azonban mélyebbre nyúlnak. A média természetéből fakadóan erősíti a megosztottságot, azt is mondhatnánk, hogy ez a lételeme. Korábban a hirdetésekből élő média a konszenzust erősítette, az előfizetésekből fenntartott viszont a düh szításában érdekelt” – olvassuk a City Journalben. Az esszé szerzője Andrey Mir médiatudós, a Posztzsurnalizmus, avagy az újságok halála című 2020-ban megjelent könyv szerzője.
Az internet és a közösségi oldalak elterjedése súlyos csapás a hagyományos médiára. A huszadik században az újságok legfőbb bevétele a hirdetésekből származott, így gazdasági érdekeikkel ellentétes lett volna a túlzott elfogultság, hiszen a példányszám csökkenését okozta volna. A rendszeres újságolvasók között túlsúlyban voltak a középosztálybeliek, márpedig ők eleve kevésbé voltak vevők a szektás és pártos elfogultságra. Ezért a lapokban az objektivitásra törekvő tudósítások voltak túlsúlyban, és ami kevés vélemény megjelent, az is kiegyensúlyozottabb volt – ez pedig a közvélemény mérséklését és a konszenzust szolgálta. A széles olvasótábor megszólítása érdekében a lapok igyekeztek nem a megosztó kérdéseket a középpontba állítani. Mivel a piacból éltek, viszonylag könnyen távol tudták tartani magukat a politikai pártoktól. Kritikusaik, főleg a baloldalon, nem is politikai részrehajlással, hanem a profitorientált hirdetők, általánosabban pedig a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom melletti propagandával vádolták őket.
Csakhogy az internet elterjedésével a hirdetési bevételek megcsappantak, majd elapadtak. A Mir által idézett adatok szerint a 2000-ben még 20 milliárd dollárnyi hirdetési bevétel 2018-ra tizedére csökkent. A hirdetők ugyanis rájöttek, hogy az interneten és a közösségi médián célzottan bombázhatják a profiljuknak megfelelő felhasználókat. A napilapoknak így más forrás után kellett nézniük. Leginkább az online fizetett tartalmaktól reméltek bevételt.
Az előfizetőkért és a kattintásokért folytatott verseny a bulvár, a szenzációhajhászás és a pártos elfogultság irányába kényszerítette az online médiaszereplőket, írja Mir. Illúziónak nevezi a feltételezést, hogy a hírfogyasztók a tényekre és az elfogulatlan beszámolóra kíváncsiak. A közösségi média normáit egyre inkább átvevő tekintélyes lapok leginkább csak arra kellenek, hogy legitimálják az olvasók szektás politikai előítéleteit. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha maguk is egyre elfogultabbá válnak, és egymásra licitálva hergelik önigazolásra vágyó, ideológiai tekintetben homogén olvasótáborukat. Aminek következtében a médiába vetett bizalom drámaian zuhan. Az optimisták azt is remélték, hogy a tekintélyes lapok hanyatlása lehetőséget teremt új szereplők megjelenésére, és a média sokszínűbb lesz. Ez sem valósult meg: a twitterizálódó minőségi média piaca egyre inkább a nagybefektetők kezében összpontosul.
Mir kitér rá, hogy az új, online környezet kezdetben a baloldali liberálisoknak kedvezett, mivel ők mozogtak otthonosabban a közösségi médiában, és a felhasználók között is ők voltak többségben. De azóta felzárkózott a jobboldal is. Mir hosszan elemzi, hogy Trump elnök mindenki másnál jobban aknázta ki az új médiakörnyezetet üzeneteinek célba juttatására. Egyebek között azzal ért el sikert, hogy az interneten megszólította az idősebb és alacsonyabban képzett választókat is, akik addigra már maguk is aktív internetfelhasználóvá váltak. Persze a másik oldal sem volt rest, és Trump elnökségét kihasználva a korábbinál is durvább pártos hadjáratot indított, még mélyebbre ásva a társadalmi megosztottság árkát.
Esszéje végén Mir megjegyzi, hogy mára a média megtalálta az internet korában is működő modellt. De ezért le kellett mondania eredeti céljáról, és helyette posztújságírássá, kevésbé finoman fogalmazva propagandistává kellett válnia. Mivel azonban az újságok és az olvasók egyaránt elégedettek ezzel a helyzettel, aligha remélhetünk jelentős változást – véli Mir. „Nem az a kérdés, hogyan rakjuk rendbe a médiát, hanem az, hogyan tudunk együttélni vele.”