„Az ukrajnai háború arra enged következtetni, hogy egyes realista elméletek nem feltétlenül képesek magyarázattal szolgálni a globális geopolitikai felfordulásokra. A realisták jól látták ugyan az ukrajnai háború főbb kontúrjait, ám a részletek dolgában sokat tévedtek” – olvassuk a Foreign Affairsben Emma Ashford külpolitikai elemzőtől a nemzetközi kapcsolatok realista iskolájához kötődő két új könyv kapcsán. Matthew Specter történész a hidegháborús időszak amerikai külpolitikájának alapvetéseit tárgyalja, Jonathan Kirshner politológus pedig a klasszikus realizmus elméletének rehabilitására tesz kísérletet monográfiájában.
Mint arról a Metazin is beszámolt, a geopolitikát a nemzeti stratégiai érdek, illetve az erő alapján értelmező realista elemzők az ukrajnai háborút a NATO túlterjeszkedésével magyarázták. A realizmus különböző irányzataihoz tartozók szerint az ukrajnai háború ékesen bizonyítja, hogy a nemzetközi politikában az államokat nem a normák és a jog, hanem pőre érdekeik, mindenekelőtt saját biztonságuk megerősítése vezérli. Azt teszik, ami a hatalmukban áll, még ha ez ellentétes is a nemzetközi joggal. A realisták rendszerint nemcsak leíró megállapításokat tesznek, hanem normatív javaslatokat is megfogalmaznak: például előszeretettel bírálják az idealista külpolitikát, amely az érdekek helyett erkölcsi normák és jogelvek alapján cselekszik.
A két könyv, amelyről Ashford ír, helytállónak tartja a fenti vulgáris, neorealista felfogás alapvetését, ám egyben túlzottan leegyszerűsítőnek is, s emiatt alkalmatlannak arra, hogy pontosan feltárja a politikai cselekvés mozgatórugóit. Spencer és Kirshner más-más előjellel ugyan, de egyaránt arra figyelmeztet, hogy a klasszikus realizmus szerzői Thuküdidésztől kezdve Machiavellin át a hidegháborús stratégákig nemcsak a biztonságra való törekvéssel magyarázták a nemzetközi politikát, hanem számításba vették a politikusok ideológiai meggyőződését, elismerésre való vágyát, a belpolitikai célokat és az intézményi korlátokat is. A klasszikus realisták még tudták, hogy a nemzetközi konfliktusok kialakulásában az érdek mellett szerepe van az eszméknek és a világnézetnek is – írja Ashford. Előfordul persze, hogy a felek által képviselt eszmék és erkölcsi elvek inkább csak a geopolitikai célokat szentesítő propaganda-eszközök (Specter példaként a liberális demokrácia exportjára hivatkozó terjeszkedést említi), de azért általában nem ez a helyzet, mert a politikai cselekvés mozgásterét jelentős mértékben befolyásolják az erkölcsi normák. És az államok pragmatikus megfontolásai sem csupaszíthatók le a biztonságra, mint ahogyan azt a neorealisták hiszik, hanem számos egyéb szempont, például gazdasági megfontolások vagy belpolitikai hatalmi harcok is fontos szerepet játszanak.
A neorealista irányzatok és a klasszikus realizmus közötti vita nem puszta akadémiai szőrszálhasogatás, hanem komoly politikai tétje van – jegyzi meg Ashford. Oroszország regionális politikája (így a 2008-as Grúzia elleni támadás – Dél-Oszétia, illetve Abházia elfoglalása –, a Krím 2014-es elcsatolása és a februárban indított újabb Ukrajna elleni támadás) nagyon jól megmagyarázható a leegyszerűsítő neorealista megközelítéssel, vagyis azzal, hogy az orosz vezetés fél a NATO bővítésétől. Ebből a megközelítésből az következik, hogy csak akkor lehet béke, ha a Nyugat kompromisszumot köt, visszahúzódik, és ezzel garantálja Moszkva biztonságát. A kétségkívül kevésbé leegyszerűsítő klasszikus realizmus viszont számításba veszi Putyin ideológiai küldetését, az orosz vezető ugyanis hivatásának tartja, hogy visszaszerezze a szovjet érdekszférát, pontosabban restaurálja az orosz birodalmat. A realizmusnak ebből a változatából viszont az következik, hogy Moszkvát csak határozott fellépéssel lehet megfékezni, hiszen egyedül a kemény elrettentés veheti el Putyin kedvét álmai megvalósításától.
Tiszta szerencse, hiszen így a homlokegyenest ellentétes állásponton lévő politikusok mindegyike találhat saját céljait szentesítő realista álláspontot az ukrajnai háborúval kapcsolatban követendő politikájához.