„A baloldali aktivisták és a jobboldali agitátorok közelebb állnak egymáshoz, mint gondolnánk: bármelyiküket hallgatjuk, az a benyomás alakul ki bennünk, hogy a civilizációnak hamarosan vége” – írja Felix E. Müller svájci publicista a Neue Zürcher Zeitungban.

A politikusoknak mindig is hatékony eszköze volt a félelemkeltés, ám mostanában mintha már nemcsak kampányok idején vetnék be világvége-narratíváikat. Mint Müller megjegyzi, a baloldalon a klímakatasztrófától, míg a jobboldalon az illegális bevándorlástól, illetve  a „népességcserétől” való egzisztenciális félelem a legnépszerűbb. A téma különbözik, de a stratégia közös: mindkét oldal morális pánikkeltésre, vagyis az egzisztenciális félelmek felkorbácsolására törekszik (gyakran a politikai ellenfelet a probléma részének beállítva), és egyúttal persze azt ígéri, hogy majd ő megvéd minket a ránk fenekedő végveszélytől.

Sőt, nemcsak a politikusok és a politikai aktivisták és a szenzációhajhász média, de az értelmiségiek, köztük a művészek is sorompóba állnak, meglovagolva és egyúttal tovább gerjesztve a világvége-hangulatot. A populáris és a magaskultúrát egyaránt elözönlötték a moralizáló és egyben apokaliptikus alkotások. Müller ide sorolja a népszerű Éhezők viadala sorozatot, A szolgálólány meséje című regényt és a belőle készített folytatásos tévéfilmet, illetve a Ne nézz fel című mozifilmet. Mindennek fényében csöppet sem meglepő, hogy a fiatalok körében beteges méreteket ölt a klímapánik és a jövővel kapcsolatos általános kilátástalanság és pesszimizmus – jegyzi meg Müller.

De mi magyarázza az apokalipszis-víziók sikerét? Müller a keresztény kultúrából eredezteti az eszkatológikus hajlamot. Bár a hívők és az aktív vallásgyakorlók aránya egyaránt csökken a fejlett országokban, kultúránk alapjául továbbra is a keresztény világkép szolgál. Müller úgy gondolja, hogy a modern „kripto-keresztény” világvége-elképzelések a keresztény Nyugatot évszázadokon át meghatározó bibliai végítélet elképzelését ültetik át a szekuláris világba. A bűn fogalmára építenek, a világ pusztulását jósolják, ám a prófétaként fellépő aktivisták egyúttal felcsillantják a megváltás reményét, amelyhez megtérésre, vagyis radikális fordulatra és persze bűnhődésre van szükség. Müller itt megemlíti, hogy a szintén szekuláris vallásnak tekinthető haladó baloldali bűnkultúra hasonló kottából játszik. (Érdekes adalék, hogy a klímaváltozás tényét elismerő keresztény fundamentalista jobboldal hasonló érveket használ, azzal a különbséggel, hogy ők az ökológiai katasztrófát Isten büntetéséként értékelik. Felmérések szerint az amerikai evangéliumi keresztény jobboldali választók 77 százaléka vélekedik így.)

Bár kétségtelenül nagy a mozgósítóerejük, a világvége-narratíváknak kevés a gyakorlati haszna – folytatja Müller. Ahogyan a baloldali klímaaktivisták, úgy a jobboldali nacionalista populisták is sikeresebbek a tiltakozásban, mint a konkrét pragmatikus közpolitikában. Ami nem is meglepő, hiszen – mint arra Ivan Krasztev bolgár politológus is rámutat a Die Zeitban – nem megoldásokat keresnek a problémákra, hanem bűnösöket és áldozatokat, vagyis sokkal jobban érdekli őket a múlt, mint a jövő. A világvége-hangulat erősíti a társadalmi megosztottságot, ellehetetleníti a párbeszédet és a kompromisszumot, és azoknak a radikális politikusoknak kedvez, akik maguk szították a félelmet.

Cikke végén Müller önkritikát gyakorolva elismeri, hogy az ő álláspontját is áthatja a világvége-hangulat, hiszen maga is rendkívül borúlátó. Sőt, még túl is tesz a politikai célzatú apokalipszis-prófétákon azzal, hogy neki még csak halvány elképzelése sincsen róla, mit lehetne tenni a közéletet mételyező félelemkeltés ellen.