„Nem a dezinformáció, hanem a tudálékosság az igazán nagy problémánk” – olvassuk a Psyche tudománynépszerűsítő magazinban Jonathan Malesic amerikai publicista esszéjét.

Az internet elterjedésével egyenes arányban nőtt a félelem, hogy milyen pusztító hatás várható a online propagandától, az álhírektől, a véleménygettóktól a társadalomban, a politikában, a kultúrában, sőt, az egészségügyben is. Sokan már egyenesen ismeretelméleti válságot emlegetnek, és attól tartanak, hogy az információbőség miatt képtelenek leszünk megkülönböztetni az igazat a hamistól, a tényeket a fantázia szüleményeitől.

Malesic is úgy látja, hogy válságos a helyzet, ám ennek elsődleges okát nem az ismeretszerzés módjában, hanem az ismeretekhez való viszonyulásunkban látja. „Az episztemológiai válság hátterében egy mélyebb, pszichológiai válság húzódik meg, mégpedig a tudálékosság problémája.” Az igazán súlyos gond az, hogy az információözön és az egymásnak ellentmondó adatok és beszámolók tömege ellenére a többség rendkívül magabiztos álláspontot fogalmaz meg. Mint azt a közelmúltban a koronavírus-járvány is szemléltette, gyakran olyan kérdésekben is határozott véleményt alkotunk, amelyekről esélyünk sincsen önálló véleményt kialakítani, és amelyekben a kérdést alaposabban ismerő tudósok sem értenek egyet. Sőt, mint arra pszichológusok rámutattak, minél kevesebbet tudunk valamiről, annál magabiztosabban mondunk róla sommás ítéletet.

Melesic felidézi, hogy mint Jonathan Lear filozófus-pszichológus már 1998-ban megjelent Nyitott elme című tudományos bestsellerében rávilágított, mindent elkövetünk, hogy nyitottnak tűnjünk az új információk befogadására, valójában azonban már eleve meglévő elképzeléseink igazolására használjuk fel őket: a fixa ideáinknak ellentmondó értesüléseket tévesnek minősítjük, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. Nem tanulni akarunk az új ismeretekből, hanem egzisztenciális bizonyosságot szerezni és társadalmi elismerést nyerni. Egyebek között ebből következik az is, hogy a szembenálló politikai szekértáborok tagjai nemhogy kompromisszumot nem tudnak kötni, de még megérteni sem képesek egymást. Ennél is aggasztóbb, hogy gyakran a tudományos életben is hasonló szektás mentalitás uralkodik.

Esszéje végén Malesic megoldást is kínál a saját tudásunk túlértékeléséből fakadó problémákra. Úgy véli, hogy a szkeptikus gondolkozókról, például Montaigne-ről és Emersonról kellene példát vennünk. Az ítéletalkotás során nem önigazolásra kellene törekednünk, hanem saját hipotéziseink legádázabb kritikusaként kellene fellépnünk, és amennyiben anomáliára vagy ellentmondásra bukkanunk, habozás nélkül módosítanunk kellene álláspontunkat, vagy akár arra is készen kellene állnunk, hogy teljességgel elvessük.

Malesic javaslata kétségkívül kézenfekvő és nem is tűnik túl bonyolultnak. Ám ha a korábbi elemzése helytálló, akkor nincs sok esély a sikerre: nem világos, miért követnék tömegek az olyan tanácsot, amely ellentmond szilárd beidegződéseiknek. Arról nem is beszélve, hogy az állandó kétkedésnek legalább olyan súlyos társadalmi mellékhatásai vannak, mint a túlzott magabiztosságnak. Nem véletlen, hogy a politikában a mégoly bölcs szkeptikusoknak is kevesebb babér terem, mint a magabiztos ostobáknak.