„Milyen szerepe legyen a szakértőknek a demokratikus köztársaságban? A szakértelemre szükségünk van, hogy a közérdeket szolgáló szabályokat hozzunk. De az is fontos, hogy ne olyanok hozzák a döntéseket, akiknek nincs demokratikus felhatalmazásuk. Küzdenünk kell a tudatlanok kormányzása ellen, másrészt viszont azt sem engedhetjük, hogy a szakértők túllépjenek szűk szakterületükön, és megsértsék az általánosabb értékeket” – olvassuk Zach Graves és Anthony Mills közpolitika-professzorok tollából a New Atlantis magazinban.

Évek óta zajlik a demokráciával kapcsolatos két ellentétes álláspont vitája. A populista hullám sikere jelentős részben annak köszönhető, hogy a kormányzás nehezen átlátható. Graves és Mills hosszasan elemzi, hogy az amerikai kongresszus, különösen Obama alatt, egyre inkább szakértőkre bízta a döntéseket. A demokratikus felhatalmazással nem rendelkező technokraták uralma demokratikus deficitet okoz. Egyebek között ezt lovagolja meg például Trump elnök, amikor nem is alaptalanul bírálja a demokratikus akaratra fittyet hányó mélyállamot – jegyzi meg Graves és Mills. A szerzők azt is elismerik, hogy az elit valóban rászolgált a kritikára – még a szaktudományos elit is.

Az ellenoldalt azok képviselik, akik a populista demagógiától féltik a demokráciát. A szerzők szerint ennek az álláspontnak is van alapja. Az elitellenesség képviselői ugyanis gyakran nemcsak a transzparens kormányzást kérik számon, hanem összeesküvés-elméleteket gyártanak, és azt gondolják, hogy a plebs okosabb az értelmiségnél, és az egyszerű, romlatlan emberek alkalmasabbak a kormányzásra. Trump elnök ezekre a vélekedésekre játszik rá, amikor azt állítja, hogy imádja a tanulatlan embereket. A kakisztokrácia bírálói akár a demokratikus akaratnyilvánítás korlátozása árán is gátat szabnának a tudatlanok kormányzásának, és episztokráciát vezetnének be, vagyis az írástudók államát, hogy megvédjék a népet önmagától.

Graves és Mills úgy vélik, hogy szakértők nélkül aligha lehet kormányozni. A világ dolgai rendkívül bonyolultak, ezért veszélyes naivitás azt hinni, hogy a választott képviselők képesek eligazodni az összetett dilemmákban. A szerzők felidézik, hogy amint például az internetes adatvédelemmel kapcsolatos kongresszusi meghallgatások során kiderült, még az illetékes bizottságokban ülő honatyák is rendkívül tájékozatlanok a szakkérdésekben, sokan gyakorlatilag semmit sem tudtak a közösségi oldalakról, de még az internetről sem. Hogyan dönthetnének akkor hozzáértő módjára az űrkutatás fejlesztéséről, vagy a gyógyszerkísérletek szabályozásáról, hogy a gazdasági kérdéseket ne is említsük.

Ám azt is elismerik, hogy a demokráciában mégiscsak a képviselőknek kell dönteniük a közügyekben. Nincs rá biztosíték, hogy a demokratikus felhatalmazással nem bíró szakértők a közérdeket, és nem valamilyen üzleti kör érdekét képviselik. A technokrata kormányzás nemcsak a demokrácia elvét sérti, de gyakran gyakorlati szempontból is káros. A tervgazdaság csúfos kudarcot vallott, csakúgy, mint a szakértők által kifőzött kínai egykepolitika – jegyzi meg Graves és Mills.

Az arany középút az lehet, ha a törvényhozás saját szakértői gárdájára hagyatkozik – javallják. Elismerik, hogy a kormányzat saját szakértői sem lesznek elfogulatlanok: ideológiai értelemben és intézményesen is a kormányzati többséghez húznak. Ám minden bizonnyal az ellenzéknek is lesznek saját szakértői, akik az ellenzéki értékek fényében ítélik meg az adott szakterületet. A pártos szakértők nyilvános versengése és vitája azonban még mindig a legjobb lehetőség a technokrácia és a kakisztokrácia legnagyobb veszélyeinek elhárítására – vélik a szerzők. Hiszen így a szakértők is politikai szereplőkké válnak, és még ha közvetve is, politikai felelősséget is viselnek.